Kedves blogolvasó ebtársak,
bemutatkozom. Hogy ki vagyok? Chris. A kétlábúm szerint egy „agárkeverék”. Hülye egy szó, de a kétlábúaknak kényszeresen el kell nevezniük a dolgokat, ahelyett hogy megszagolnák vagy megennék – ez is mutatja az alsóbbrendűségüket. Ha engem kérdeztek, én egy gyönyörű, kecses, gyors, hosszúcombú kutyalány vagyok.
 |
| Persze elszúrták a képet (főleg, mert a kétlábú is rákerült), de kecses végtagjaim azért jól látszanak |
 |
| Itt meg bohócnak öltöztettek, de természetes bájamat nem sikerült semmivé tenni |
Ezenkívül barátságos és társaságkedvelő is. Nem szűkölködöm rajongókban, és összeszaglászom én bárkivel, szóval veletek is szívesen futnék egy-két kört. Persze nem érnétek utol (engem majdnem senki nem ér utol), de a végén lassítanék és hagynám, hogy elkapjatok. Mert jófej vagyok. Ha látom, hogy már nagyon szenvednek a haverok, mert nem érnek utol, vagy mert állandóan lekésik a labdájukat (de miért futnak utána olyan lassan, ha tényleg kell nekik??!), akkor megállok és hagyom, hogy megszaglásszanak. Meg az arcuk elé pottyantom a labdát, hadd örüljenek szegények, ha már futni nem tudnak. Mert én a béke és haverság híve vagyok. A balhé tiszta energia- és időpazarlás, szerintem. Inkább játsszunk, meg szaglásszunk, meg együnk helyette. Erre mondja a kétlábúm, hogy finom női lelkem van. Meg bélpoklos lopógép vagyok. Ezekkel a bókokkal felváltva halmoz el.
 |
| Így bandázom én |
Igazából ő nem is a saját kétlábúm, csak kiszolgálja az igényeimet, amíg az „igazi gazdám” (az ő kifejezése) megérkezik. (Szerinte: „örökbefogad”.) Mondjuk elég rosszul csinálja. Nem visz ki például naponta háromszor a nagyzöldbe – ami alap lenne –, hogy rendesen kifuthassam magam. Bár én még életemben nem futottam ki magam rendesen, az is igaz. Mindig tudok még egy kicsit futni.
 |
| Nagyzöld! |
Helyette reggel meg este csak "sétálunk": azaz vonszolódunk a tömegben, undorítóan lassú tempóban. És pórázzal! Korlátozva vagyok a mozgásomban! Ő azzal védekezik, hogy ha nem lennék, akkor a város másik végéről szedne össze, mert egyrészt megijedek minden zajtól, másrészt ész nélkül rohanok össze-vissza, de ez persze nem igaz.
Amikor hozzáköltöztem (mert nem csak finomlelkű, de világlátott kutya is vagyok, rengeteget költöztem már életemben), persze hogy ideges lettem az új környezettől. Ilyen zsúfolt, zajos helyet én még nem láttam, és még a levegő is büdös. Hogy tudnak ezek itt élni? Jól mutatja az igénytelenségüket. És hát igen, egyszer majdnem leugrottam a kicsi, zajos és gyorsan mozgó dobozok közé, mert megijedtem egy nagy, zajos és gyorsan mozgó doboztól. Később egy ilyennek a belsejében is jártam. Nem is volt olyan rossz, bár szájkosarat tett rám ez a zállatkínzó – ő ugyan a békákra próbálta kenni (gyenge próbálkozás, mert mi köze van a szájkosárhoz a békáknak), de még ezt is elrontotta, mert békákát mondott helyette. Tényleg nem sok esze van, de hát ez jutott, ezt kell szeretni.
Az elszaladós érve mindenesetre nem áll meg, mert most már a pisilést se hagyom abba, ha elmegy mellettem egy ilyen piros böhöm (a pirosak halkabbak, de mégis ijesztőbbek mint a kékek, mert égnek áll a szőröm a hangtól, ami kijön belőlük). Szóval igazán levehetné a hülye pórázt! Az utcán is! Nem csak a nagyzöldben!
 |
| Csak hogy valami szépet is lássatok |
Na mindegy. Egyébként enni se ad rendesen. Amikor meg helyreállítom a világ rendjét, ott sikítozik, hogy hogy képzelem, hogy belopakodom a konyhába és megeszem a család vacsoráját. Eleve mi az, hogy az Ő vacsorájuk? Minden kaja azé, aki előbb odaér és megeszi, ez nyilvánvaló. Amúgy meg igazán tekintettel vagyok rá: megeszem az ehető dolgokat, az ehetetlent (ő edénynek hívja) viszont otthagyom a helyén. (Csak egyszer vertem le a földre, de akkor se tört el!) Akkor meg mit akar? Ette volna meg hamarabb! Otthagyta, szóval nem kellett neki, szóval az enyém - ez még egy kétlábúnak is érthető, nem?
 |
| Kábé ennyire bírjuk egymást |
Amúgy nem olyan rossz kétlábú, szóval a kivételeket erősíti. A gond a másik kutyával van. A „sajátjával”. Lavinának hívja, ami valahol érthető, mert tényleg egy természeti csapás a csaj, de én tudom, hogy a – gondosan titkolt – középső és családi neve Dömperevics Bunkova. És ezzel mindent elmondtam róla. A múltkor kinn voltunk a nagyzöldben, jött egy idegen kétlábú (én persze megtartottam a kellő távolságot, ismeretlen kétlábúaknál sose tudni), meglátta a Bunkovát, és elkezdett röhögni. Aztán nem tudta abbahagyni. És teljesen igaza volt, a némber külseje kész komédia. (A belseje meg tragédia.) Mellékelek róla egy képet, de csak kicsiben, mert a látvány vizuális környezetszennyezés.
 |
| Idióta |
Na ő például nem képes kulturáltan bulizni, és amikor fogócskázni hívom, teljesen elborul az agya. Mivel nem tud utolérni (engem senki se tud), kerget úgy húsz méteren át, közben üvölt (hogy miket mond, azt nem írom le, én úrinő vagyok), aztán feladja és visszavonul a kétlábúja mellé, ahol kaját kunyerál. Ebből is látszik, hogy agyilag is lassú: kajáért nem kuncsorgunk, hanem elvesszük! Na persze néha én is odaállok a kétlábú elé, és hagyom, hogy kiszolgáljon, de ez a Bunkova akkor se mozdul rá a kajára, amikor ott van az orra előtt, mert az a „kétlábú asztalán” van. Na és ha ott van?! Legalább nem kell hajolgatni!
 |
| Ő imádattal bámul a kétlábújára, én már régen fontosabb dolgokkal foglalkozom |
Amennyire eltér a véleményünk a Bunkovával kajaügyben, legalább annyira különbözik kétlábú-ügyben is. Szerinte a kétlábúak alapvetően okésak, meg egyébként is, minek ezt túlparázni. Hát tőle ennyi telik - szerinte azt se kell túlparázni, ha egy kamion tolat be a házba a csukott ajtón keresztül, csak azt kell rögtön lecsekkolni, hogy a sofőrnél van-e uzsonnáscsomag. De egy magamfajta érzékeny lélek nem így látja a világot. A világ veszélyes! És főleg a kétlábúakkal kell nagyon vigyázni! Megbízhatatlanok. Fiatalkori emlékem, hogy az akkori kétlábúm a nyakamra kötött egy kötelet, kivitt a nagyzöldbe, odakötött az egyik ülőhely lábához, aztán elment. És nem jött vissza soha többet.
 |
| Soha nem gondolok erre. És nem vagyok szomorú vagy magányos! |
Azóta tudom, hogy a kétlábúakban nem lehet megbízni. A Bunkova az odamegy mindegyikhez (sőt, minél többen vannak egy kupacban, annál jobb); úgy néz rájuk és kaját kunyerál; direkt úgy áll meg, hogy a lehető legjobban útban legyen, és átessenek rajta – és mindezt még élvezi is! Pedig őt nem csak kirakták az utcára, mint engem, hanem utána egy másik kétlábú még el is kapta a nyakánál fogva és bezárta egy kis ketrecbe, és állítólag „altatólistán” is volt, ami azt jelenti, hogy ki akarták nyírni. Mert ezek ilyenek. Mondjuk a világ össz-IQ-ja nem sokat csökkent volna a Bunkova eltűnésével, de én azért sajnáltam volna egy kicsit. Mégiscsak egy ebtárs, akármilyen is. De kis idővel a kinyírás előtt egy rendesebb kétlábú kivette a ketrecből és elhozta arról a helyről, aztán később meg ideköltözött a gazdihoz (ő így hívja ezt a két lábon járó szerencsétlenséget, aki mindig késik a vacsoránkkal).
És ami teljesen hihetetlen (mondtam én, hogy Dömpi egy szellemi fekete lyuk): még mindig megbízik a kétlábúakban! Sőt, szereti őket! Azt mondja, igaz, hogy vannak köztük rossz szándékúak, de azok elől a gazdi lába mögé kell bújni, és ő majd megoldja. A többiek viszont jófejek és adnak kaját. A vastag koponyájába nem fér bele, hogy nekünk kutyáknak óvatosnak kell lennünk a kétlábúakkal!
 |
| Ki vagy és mit akarsz tőlem? Szemmel tartalak! |
Én az vagyok. Nem is megyek oda hozzájuk rögtön! Messziről szemrevételezem őket, aztán – ha nem tesznek fenyegető mozdulatokat, mondjuk nem hadonásznak és nem hajolnak fölém – óvatosan közelebb sétálok (persze nem szemből, hanem oldalról vagy hátulról közelítek, hogy ne vegyenek észre) és szagmintát vételezek. Aztán gyorsan visszatérek a biztonságos távolságba. Ha kaja van náluk, akkor az eljárás annyiban módosul, hogy odamész, elveszed, és utána húzol vissza jó messzire. Ezt többször el kell játszani, hogy biztosra mehess. Ha a kétlábú nem mutatja agresszió jeleit, és nincs rossz szaga, akkor lassan közelebb lehet menni hozzá, és még az is kiderülhet, hogy jó fej.
Mert van azért pár kétlábú, aki megbízhatónak bizonyult: velük hajlandó vagyok foglalkozni. Hagyom, hogy simogassanak, kényeztessenek, még a hasamat is megvakarhatják. Megadom nekik azt a lehetőséget, hogy kapaszkodóul szolgáljanak, amikor felugrálok rájuk, hogy megszimatoljam az arcukat. Dobálhatják nekem a labdát, és játszhatnak velem kötélhuzogatósat. Meg ilyenek. De megválogatom, kinek járnak az ilyen kiváltságok.
 |
| Felhívás pocaksimire |
Na szóval ha gondoljátok, összefuthatunk valamikor, valamelyik nagyzöldben. Futhatnánk egy közöset. Hagynám, hogy utolérjetek. Bunkovát nem vinném. Ja, és megcsodálhatnátok a combomat!
Christina (még a nevem is előkelő!)
