Többször belefutottam már, hogy milyen kicsi ez az ország, de mindig megdöbbenek rajta. ^_^
***
A történet így nézve (és én szeretném így nézni…) nagyon aranyos, és kicsit vicces is, mert tényleg, ki gondolná, hogy ilyen találkozások megtörténnek... De. Azért van ennek a sztorinak egy sötétebb és komolyabb tanulsága is.
Aki kikötötte a padhoz ezt a szerencsétlen kis kölyökkutyát – és most feltételezem, hogy a gazdája volt az, és nem egy ártatlan kívülálló, aki csak azt akarta megakadályozni, hogy egy kóbor eb öngyilkosságot kövessen el a forgalmas Dózsa György úton –, nyilván úgy gondolta, hogy ezzel ad neki egy esélyt: arrafele sok a kutyás, valaki majd csak megsajnálja és csinál vele valamit. Most hagyjuk azt, hogy mennyire sunyi, gyáva és mindenekfelett önző megoldás ez: másra tolja a felelősséget és az anyagi meg egyéb terheket, ahelyett, hogy magánál tartaná a kiskölyköt – ha már nála született, vagy netán ő vette / kapta. Vagy elkezdene neki másik gazdát keresni, ha már ő maga nem akarja megtartani. Ha nem a gazda kötötte ki a padhoz, hanem ő csak szélnek eresztette a város közepén, akkor még megvetendőbb a viselkedése, mert még veszélybe is sodorta a kicsit.
De koncentráljunk inkább arra, hogy Chrisnek milyen hihetetlen szerencséje volt, mert
1) akadt valaki, aki nem ment el mellette, hanem elkezdett intézkedni az érdekében
2) az illető rátalált egy második emberre, akinek voltak kapcsolatai kutyamentéssel foglalkozó szervezetekhez (egyáltalán: tudta, hogy léteznek ilyenek)
3) a szervezet, akit ő megtalált, éppen rendelkezett szabad kapacitásal egy kutya fogadására. Ami egyáltalán nem magától értetődő dolog, mert a kizárólag adományokból élő és a „sok az eszkimó (= gazdátlan eb), kevés a fóka (= örökbefogadó gazda)” szindrómával napi szinten küszködő egyesületek sajnos sokszor nem tudnak már még egy kutyát beszorítani a kereteik közé...
Tehát a kuttynak valóban óriási szerencséje volt, aminek mindannyian nagyon örülünk, mindazonáltal ennek mégsem így kellett volna történnie. Az akkor a pár hónapos (hetes?) babakutyának eleve nem lett volna szabad annál a padnál landolni. Hanem a gazdájának – mert kellett hogy legyen gazdája, ha nem neki, akkor az anyjának – kellett volna gondoskodnia erről a kiskutyáról: beadatni neki a szükséges védőoltásokat, megtanítani az alapvető viselkedési szabályokra, kibírni vele a kölyökkori rosszalkodás időszakát, etetni, foglalkozni vele, és ha nem tudja magánál tartani, akkor új gazdát keresni neki. És ha nem talál, akkor bizony vállalni a következményeket: vagyis jó gazdának lennie, gondoskodni róla a kutya élete végéig, ha már hagyta megszületni.
Ehelyett mások nyakába varrta. Jólelkű, állatszerető emberek az adományaikat, pénzüket és/vagy idejüket, munkájukat, energiájukat áldozzák Chrisre és sorstársaira, mert nem ezek szegény állatok tehetnek arról, hogy a „gazdájuk” egy mások nyakán élősdödő parazita.
De miért elfogadott ez a viselkedés? Miért természetes, hogy „ha nem tudom elpasszolni a kiskutyákat, majd beadom a menhelyre”? Miért bocsánatos bűn még mindig, kirakni a kutyát az utcára, ha teherré válik?
Nem kötelező szeretni a kutyákat. Ahogy nem kötelező kutyát tartani sem. De ha egyszer valaki magához vett egyet, akkor vállalja a következményeket. Ne a civil társadalom vállára tegye az állat tartásának terhét, és ne az állami intézményekkel intéztesse a saját piszkos munkáját (a gyepmesteri telepeken a „fölösleges” kutyák százait, talán ezreit ölik meg minden héten), miközben ő maga megnyugodva, hófehér lelkiismerettel továbblejt.
***
Ez most egy ilyen kiakadós bejegyzés lett… A következőben megint könnyedebb hangvétel lesz, ígérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése