2013. október 30., szerda

II. A mindennapok - 56.

Felmerült a kérdés: van-e a kutyáknak lengőbordája?

Fogalmam sincs. De utánanézek. A világról szerezhető ismeretek halmaza végtelen.

2013. október 28., hétfő

II. A mindennapok - Utójáték

Szerencsére a helyzet hétfőn csak annyiban változott, hogy a ligetben jóval visszafogottabban viselkedett, mint máskor (értsd: nem rohant, csak futott; nem a fejemig ugrált fel, csak a derekamig). Szóval látszott rajta, hogy nincs teljesen rendben, de az is, hogy komoly baja nem történt.

Valamint rájöttem (az esti séta alatt – na vajon miből...), hogy miért nézett rám olyan szenvedő képpel egész vasárnap délután. Nem a bordája fájt, hanem a hasa! Az a fél tepsi cukros süti, ugyebár...

2013. október 27., vasárnap

II. A mindennapok - Puffanás II.

Még aznap délután kiderült, hogy a sérült kutya:
- gond nélkül sétál
- felugrik a kajáért
- nyújtózkodik (bár kissé visszafogottabban a szokásosnál)
- ráfekszik a rossz oldalára.

Ekkor önhatalmúlag úgy döntöttem, hogy túléljük.

Chris viszont kiaknázza a helyzet adta tragikum-lehetőséget: egész délután azt csinálja, hogy bejön a szobámba, provokatívan rámnéz, aztán lefekszik és bánatos szemekkel bámul. Gyakorlatilag eljátssza a hattyú halálát. Én aláírom, hogy amikor a "sebesült" részhez ér a kezem, összerándul (nyilván valóban fáj neki), de mikor kajaosztáshoz kellett rohanni, pont ott ütközött össze Lavinával, és érdekes módon egy szava se volt.

2013. október 26., szombat

II. A mindennapok - A puffanás

A múlt(-múlt) hétvégén dráma volt. Komolyan. Én legalábbis nagyon megijedtem.

Előzmény: szombat délután Chris megevett egy fél tepsi csokis sütit (részleteket most mellőzzük, mindenkinek saját fantáziájára bízom). Ezért vagy nem ezért (a cukortúladagolás gyerekeknél állítólag hiperaktivitást okoz), de teljesen zizi volt szombat este, de még vasárnap reggel is. Egyszerűen nem tudott a fenekén ülni. Gondoltam, oké, akkor kimegyünk a szabadba és fusson, amíg bír.

A szabad most épp a kutyafuttatót jelentette, mert kedvenc ligetünkben valami össznépi futóverseny volt, és a tömeg miatt nem tudtunk kimenni (utálom az egészséges életmódot, ebből is látszik, hogy nem tesz jót). Szóval bemegyünk a futtatóba, póráz le, a két eb elindul, fej fej mellett rohannak (a futtató gyakorlatilag egy csík, és a 25 méter hossz nem elég ahhoz, hogy Chris komolyabban legyorsulja Lavinát). Következő pillanatban Chris nekicsapódik az egyik agility-akadály tartórúdjának, puffan egyet (de komolyan, hallottam, olyan volt, mint a rajzfilmekben a hangeffektek), és ottmarad a földön.

Engem persze rögtön lever a víz, a szívem kihagy, odarohanok a kutyához, aki majdnem rögtön felül, és kis döbbenet után elkezd sírni. Még sose hallottam ilyen hangot kiadni. Az eddigi két sírása csak nyafogás volt, az ijedtség miatt, de ezt fájdalmában csinálta (bár belejátszhatott a sokk is, mint a gyerekeknél, akik egy esésnél szintén tudnak a meglepetéstől bőgni). Én egyszerre próbálom babusgatni, meg nem hozzáérni, nehogy valami bajt okozzak, meg valahogy ellenőrizni, hogy mekkora a baj, illetve nyugodt és magabiztos maradni, mert ugye minden kutyás könyv ezt ajánlja vészhelyzetben. Ezt így együtt nyilván sikeresen meg tudom valósítani. Közben meg azon pörög az agyam, hogy ki az az autós ismerős, akit vasárnap délelőtt riszthatnék, hogy vigyen el a kórházba engem meg egy fülig sáros, szőrös, esetleg véres állatot. Amikor pedig Chris feláll, de a jobb hátsó lábát nem teszi le, nagyjából lepereg előttem egy törött láb, műtét, gipsz, meg minden, ami ezzel jár.

A feszültség a végletekig fokozódik, közben viszont rájövök, hogy vért nem látni sehol, Chris húsz másodperc után abbahagyja a sírást, és öt perc elteltével a kutya – ha lassan és óvatosan is – de négy lábra áll és odébbsétál. Na itt kezdek megnyugodni. Végigellenőrzöm az ebet, és mivel mindene mozog és nem sikít a fájdalomtól, eldöntöm, hogy mégse tört csontja. Úgyhogy egy kis pihenés után szépen lassan elindulunk hazafelé, még csak nem is sántít. Közben telefonos segítséget kérek tapasztaltabb kutyástól, aki megnyugtat, hogy valószínűleg nem leszek felelős az állat haláláért.

Az otthoni nyugodtabb körülmények között elvégzett vizsgálat azt mutatja, hogy elég csúnyán lehorzsolta a szőrt/bőrt a jobb bordájáról (bár nem vérzésig), ott majd lesz egy csúnya véraláfutás. Illetve a bal belső combján is van egy kis nyúzott seb. Mindebből rekonstruálhatóak a történések: a kutya nem frontálisan csapódott az oszlopba, hanem ahogy el akart futni mellette, túlságosan kis ívben került (ez szerintem azért történt, mert Lavina ott loholt a bal oldalán, hiszen amúgy Chris hihetetlenül fordulékony, láttam már nem egyszer), és így kapta el azt a vasrudat. Gyakorlatilag végighúzta rajta a jobb oldalát, meg ahogy a lendület vitte, a bal lába belsejét is egy kicsit.

Mivel szemét vagyok, és szeretem fokozni a feszültséget, a továbbiak és a "mi történt másnap" a következő poszt témája lesz.

2013. október 10., csütörtök

II. A mindennapok - 55.

Ha hiszitek, ha nem – ez a lökött állat így ALSZIK.


Mondjuk nem csinálja  gyakran. Csak elpilledt a játék után…

2013. október 7., hétfő

II. A mindennapok - 54.

Chrisnek valami érdemérmet vagy plecsnit kéne ajándékozni, "Kiemelkedő bátorságáért" szöveggel... Merthogy.

A reggeli sétáról visszatérve, az utcánkban a következő fogadott: előttünk kukásautó, amibe épp konténereket ürítenek, mellettünk a járdán sóderkupac két lapáttal meg a hozzá tartozó jómunkásemberekkel, a szembejárdán meg légkalapáccsal törik fel az aszfaltot. Lavinát persze teljesen hidegen hagyta az egész cirkusz, a jómunkásembereket azért megsasolta, hogy hátha ehető az, amit a kezükben tartanak, de úgy egyébként csak battyogott szépen mellettem. Szerintem őt ágyútűzben is csak az érdekelné, hogy megfelelően és kellően alaposan lepisilhesse a neki tetsző fűcsomókat.

Chris egy más kérdés, ő az a kutya, aki fél évvel ezelőtt egy mellettünk elsuhanó biciklitől úgy megijedt, hogy majdnem öngyilkosságot követett el, „Andrássy útra való kiugrás” módszerével. Ehhez képest most? Gyorsabb tempót vett, tény és való, de hol van ez már a pánikbaesős, se-lát-se-hall menekülési rohamtól! Látszott, hogy nem szereti a helyzetet, de nem vesztette el az önuralmát. Sőt: mikor a járdaszegélyhez értünk, rászólásra megállt!! És amitől aztán tényleg megérdemli azt az érmet: közben valami csattant mögöttünk, amitől össze is rezzent rendesen, de továbbra se szaladt világgá, állt szépen a járda szélén.

Hova jutunk… Most már tényleg gazda-érett az eb – már csak a potenciális gazdák hiányoznak.

2013. október 4., péntek

Örökbefogadó nap

Szombaton örökbefogadó napon voltunk. Titokban reménykedtem, hogy sikerül majd Christ is eladni, így szépen rátettem a házibarkács jellegű reklámot (lásd kép) és elindultunk.


A felirat a hátán: Fogadj örökbe

Mocsok módon (és az érdekes programok ígéretével) rávettem a húgomat, hogy kísérjen el minket, így Lavinát is tudtuk vinni. A helyszínre tömegközlekedve jutottunk ki, amitől tartottam egy kicsit, de nagyon szépen viselkedett mindenki (testvéremet is beleértve :D) Az egyetlen kínos pontot a 72-es troli jelentette, ami – mint kiderült – valamikor a közelmúltban elsőajtós módba váltott. Szerintem a járművön mindenki minket nézett, ahogy felnyomulunk ketten a két kutyával, megállunk a folyosó közepén, előkaparjuk a jegyet a zsebemből és becélozzuk a jegykezelő nyílását. Közben persze egy termetes asszonyság próbál meg átnyomulni mögöttünk, hasonlóan termetes szatyorral a kezében. (A jogos kritikát megelőzve: azért nem volt a jegy a kezemben, mert a troli beállása előtti négy másodpercben a jegyek előszedése helyett a szájkosarak felrakásával voltam elfoglalva. Meg amúgy se számítottam rá, hogy elsőajtós lesz a járgány.) Innen a dolgok már simán mentek, csak a villamosra kellett kézben feltenni Christ (a hannoveri kocsik lenyitódó lépcsője már sok volt a lelkének).

Maga a rendezvény nagyon jó hangulatú volt, találkoztunk sok emberrel, sok kutyával, hallgattunk előadást. Majdnem indultunk az ügyességi versenyen is, de lecsúsztunk a nevezésről. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy mit produkál az eb…
Összefoglalva: meglepően jól viselte a dolgot. Néhány rajongója is akadt, akik szívesen simogatták, amit ő  – picit rettegve, picit visszahúzódóan, de – eltűrt. Komoly kérője sajnos nem akadt (vagy ha igen, az illető a helyszínen jól titkolta :D), de azért nem volt kárbaveszett nap.

(Az egyetlen horror-momentum: megérkezésünk után bejártuk a terepet, találkoztunk a többi kutyával, és Chris háromra is rávakkantott! Egyébként ugyebár egy kutyákkal teljesen jól kijövő ebről van szó –  mondjuk most se akarta leharapni a fejüket, csak úgy figyelmeztetően rájuk szólt. Mikor megemlítettem a dolgot egy szakértőnek, vigyorogva közölte velem, hogy „nocsak, felvette a gazdis attitűdöt?” Részemről szívroham és izé, a KUTYA UGYANIS NEM GAZDIS, és ne gondolja már magáról, hogy mégis…)