II. A mindennapok - 56.

Felmerült a kérdés: van-e a kutyáknak lengőbordája?

Fogalmam sincs. De utánanézek. A világról szerezhető ismeretek halmaza végtelen.

II. A mindennapok - Utójáték

Szerencsére a helyzet hétfőn csak annyiban változott, hogy a ligetben jóval visszafogottabban viselkedett, mint máskor (értsd: nem rohant, csak futott; nem a fejemig ugrált fel, csak a derekamig). Szóval látszott rajta, hogy nincs teljesen rendben, de az is, hogy komoly baja nem történt.

Valamint rájöttem (az esti séta alatt – na vajon miből...), hogy miért nézett rám olyan szenvedő képpel egész vasárnap délután. Nem a bordája fájt, hanem a hasa! Az a fél tepsi cukros süti, ugyebár...

II. A mindennapok - Puffanás II.

Még aznap délután kiderült, hogy a sérült kutya:
- gond nélkül sétál
- felugrik a kajáért
- nyújtózkodik (bár kissé visszafogottabban a szokásosnál)
- ráfekszik a rossz oldalára.

Ekkor önhatalmúlag úgy döntöttem, hogy túléljük.

Chris viszont kiaknázza a helyzet adta tragikum-lehetőséget: egész délután azt csinálja, hogy bejön a szobámba, provokatívan rámnéz, aztán lefekszik és bánatos szemekkel bámul. Gyakorlatilag eljátssza a hattyú halálát. Én aláírom, hogy amikor a "sebesült" részhez ér a kezem, összerándul (nyilván valóban fáj neki), de mikor kajaosztáshoz kellett rohanni, pont ott ütközött össze Lavinával, és érdekes módon egy szava se volt.

II. A mindennapok - A puffanás

A múlt(-múlt) hétvégén dráma volt. Komolyan. Én legalábbis nagyon megijedtem.

Előzmény: szombat délután Chris megevett egy fél tepsi csokis sütit (részleteket most mellőzzük, mindenkinek saját fantáziájára bízom). Ezért vagy nem ezért (a cukortúladagolás gyerekeknél állítólag hiperaktivitást okoz), de teljesen zizi volt szombat este, de még vasárnap reggel is. Egyszerűen nem tudott a fenekén ülni. Gondoltam, oké, akkor kimegyünk a szabadba és fusson, amíg bír.

A szabad most épp a kutyafuttatót jelentette, mert kedvenc ligetünkben valami össznépi futóverseny volt, és a tömeg miatt nem tudtunk kimenni (utálom az egészséges életmódot, ebből is látszik, hogy nem tesz jót). Szóval bemegyünk a futtatóba, póráz le, a két eb elindul, fej fej mellett rohannak (a futtató gyakorlatilag egy csík, és a 25 méter hossz nem elég ahhoz, hogy Chris komolyabban legyorsulja Lavinát). Következő pillanatban Chris nekicsapódik az egyik agility-akadály tartórúdjának, puffan egyet (de komolyan, hallottam, olyan volt, mint a rajzfilmekben a hangeffektek), és ottmarad a földön.

Engem persze rögtön lever a víz, a szívem kihagy, odarohanok a kutyához, aki majdnem rögtön felül, és kis döbbenet után elkezd sírni. Még sose hallottam ilyen hangot kiadni. Az eddigi két sírása csak nyafogás volt, az ijedtség miatt, de ezt fájdalmában csinálta (bár belejátszhatott a sokk is, mint a gyerekeknél, akik egy esésnél szintén tudnak a meglepetéstől bőgni). Én egyszerre próbálom babusgatni, meg nem hozzáérni, nehogy valami bajt okozzak, meg valahogy ellenőrizni, hogy mekkora a baj, illetve nyugodt és magabiztos maradni, mert ugye minden kutyás könyv ezt ajánlja vészhelyzetben. Ezt így együtt nyilván sikeresen meg tudom valósítani. Közben meg azon pörög az agyam, hogy ki az az autós ismerős, akit vasárnap délelőtt riszthatnék, hogy vigyen el a kórházba engem meg egy fülig sáros, szőrös, esetleg véres állatot. Amikor pedig Chris feláll, de a jobb hátsó lábát nem teszi le, nagyjából lepereg előttem egy törött láb, műtét, gipsz, meg minden, ami ezzel jár.

A feszültség a végletekig fokozódik, közben viszont rájövök, hogy vért nem látni sehol, Chris húsz másodperc után abbahagyja a sírást, és öt perc elteltével a kutya – ha lassan és óvatosan is – de négy lábra áll és odébbsétál. Na itt kezdek megnyugodni. Végigellenőrzöm az ebet, és mivel mindene mozog és nem sikít a fájdalomtól, eldöntöm, hogy mégse tört csontja. Úgyhogy egy kis pihenés után szépen lassan elindulunk hazafelé, még csak nem is sántít. Közben telefonos segítséget kérek tapasztaltabb kutyástól, aki megnyugtat, hogy valószínűleg nem leszek felelős az állat haláláért.

Az otthoni nyugodtabb körülmények között elvégzett vizsgálat azt mutatja, hogy elég csúnyán lehorzsolta a szőrt/bőrt a jobb bordájáról (bár nem vérzésig), ott majd lesz egy csúnya véraláfutás. Illetve a bal belső combján is van egy kis nyúzott seb. Mindebből rekonstruálhatóak a történések: a kutya nem frontálisan csapódott az oszlopba, hanem ahogy el akart futni mellette, túlságosan kis ívben került (ez szerintem azért történt, mert Lavina ott loholt a bal oldalán, hiszen amúgy Chris hihetetlenül fordulékony, láttam már nem egyszer), és így kapta el azt a vasrudat. Gyakorlatilag végighúzta rajta a jobb oldalát, meg ahogy a lendület vitte, a bal lába belsejét is egy kicsit.

Mivel szemét vagyok, és szeretem fokozni a feszültséget, a továbbiak és a "mi történt másnap" a következő poszt témája lesz.

II. A mindennapok - 55.

Ha hiszitek, ha nem – ez a lökött állat így ALSZIK.

Mondjuk nem csinálja  gyakran. Csak elpilledt a játék után…

II. A mindennapok - 54.

Chrisnek valami érdemérmet vagy plecsnit kéne ajándékozni, "Kiemelkedő bátorságáért" szöveggel... Merthogy.

A reggeli sétáról visszatérve, az utcánkban a következő fogadott: előttünk kukásautó, amibe épp konténereket ürítenek, mellettünk a járdán sóderkupac két lapáttal meg a hozzá tartozó jómunkásemberekkel, a szembejárdán meg légkalapáccsal törik fel az aszfaltot. Lavinát persze teljesen hidegen hagyta az egész cirkusz, a jómunkásembereket azért megsasolta, hogy hátha ehető az, amit a kezükben tartanak, de úgy egyébként csak battyogott szépen mellettem. Szerintem őt ágyútűzben is csak az érdekelné, hogy megfelelően és kellően alaposan lepisilhesse a neki tetsző fűcsomókat.

Chris egy más kérdés, ő az a kutya, aki fél évvel ezelőtt egy mellettünk elsuhanó biciklitől úgy megijedt, hogy majdnem öngyilkosságot követett el, „Andrássy útra való kiugrás” módszerével. Ehhez képest most? Gyorsabb tempót vett, tény és való, de hol van ez már a pánikbaesős, se-lát-se-hall menekülési rohamtól! Látszott, hogy nem szereti a helyzetet, de nem vesztette el az önuralmát. Sőt: mikor a járdaszegélyhez értünk, rászólásra megállt!! És amitől aztán tényleg megérdemli azt az érmet: közben valami csattant mögöttünk, amitől össze is rezzent rendesen, de továbbra se szaladt világgá, állt szépen a járda szélén.

Hova jutunk… Most már tényleg gazda-érett az eb – már csak a potenciális gazdák hiányoznak.

Örökbefogadó nap

Szombaton örökbefogadó napon voltunk. Titokban reménykedtem, hogy sikerül majd Christ is eladni, így szépen rátettem a házibarkács jellegű reklámot (lásd kép) és elindultunk.

A felirat a hátán: Fogadj örökbe

Mocsok módon (és az érdekes programok ígéretével) rávettem a húgomat, hogy kísérjen el minket, így Lavinát is tudtuk vinni. A helyszínre tömegközlekedve jutottunk ki, amitől tartottam egy kicsit, de nagyon szépen viselkedett mindenki (testvéremet is beleértve :D) Az egyetlen kínos pontot a 72-es troli jelentette, ami – mint kiderült – valamikor a közelmúltban elsőajtós módba váltott. Szerintem a járművön mindenki minket nézett, ahogy felnyomulunk ketten a két kutyával, megállunk a folyosó közepén, előkaparjuk a jegyet a zsebemből és becélozzuk a jegykezelő nyílását. Közben persze egy termetes asszonyság próbál meg átnyomulni mögöttünk, hasonlóan termetes szatyorral a kezében. (A jogos kritikát megelőzve: azért nem volt a jegy a kezemben, mert a troli beállása előtti négy másodpercben a jegyek előszedése helyett a szájkosarak felrakásával voltam elfoglalva. Meg amúgy se számítottam rá, hogy elsőajtós lesz a járgány.) Innen a dolgok már simán mentek, csak a villamosra kellett kézben feltenni Christ (a hannoveri kocsik lenyitódó lépcsője már sok volt a lelkének).

Maga a rendezvény nagyon jó hangulatú volt, találkoztunk sok emberrel, sok kutyával, hallgattunk előadást. Majdnem indultunk az ügyességi versenyen is, de lecsúsztunk a nevezésről. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy mit produkál az eb…
Összefoglalva: meglepően jól viselte a dolgot. Néhány rajongója is akadt, akik szívesen simogatták, amit ő  – picit rettegve, picit visszahúzódóan, de – eltűrt. Komoly kérője sajnos nem akadt (vagy ha igen, az illető a helyszínen jól titkolta :D), de azért nem volt kárbaveszett nap.

(Az egyetlen horror-momentum: megérkezésünk után bejártuk a terepet, találkoztunk a többi kutyával, és Chris háromra is rávakkantott! Egyébként ugyebár egy kutyákkal teljesen jól kijövő ebről van szó –  mondjuk most se akarta leharapni a fejüket, csak úgy figyelmeztetően rájuk szólt. Mikor megemlítettem a dolgot egy szakértőnek, vigyorogva közölte velem, hogy „nocsak, felvette a gazdis attitűdöt?” Részemről szívroham és izé, a KUTYA UGYANIS NEM GAZDIS, és ne gondolja már magáról, hogy mégis…)  

II. A mindennapok - 53.

A Nemzeti Vágta / Autómentes nap felfedezése:

Chris nem lövásálló. Egyáltalán. Viszont cserébe a lovak sem izgatják. Folyomány: vadászkutyának nem adjuk.

II. A mindennapok - Manikűr

Végre idáig is eljutottunk, a kutya körmötlenítve lett. Mivel rólunk van szó, a dolog persze nem ment egyszerűen.

1. Kiválasztottuk a legrosszabb időjárást egy szabadtéri körömvágó-találkához.
2. A kutyák (a sajátot persze nem lehetett otthon hagyni, megvész a féltékenységtől) teljesen dilisek voltak.

A történést így kell elképzelni: Chris ácsorog egy padon a ligetben. Én fogom az elejét; önfeláldozó kozmetikus-közreműködőnk nyesegeti alul-hátul a körmét. Közben pedig mínusz tíz fok, zúg az orkán és potyognak ránk a faágak, szóval nagyon kalandosra sikerült. A kisasszony a körömvágást angyali türelemmel viselte (amit nem gondoltam volna), azontúl viszont... Hát, a kutyák nagyjából a legrosszabb arcukat mutatták. Fékezhetetlenül rohangáltak, mindent megpróbáltak fölkajálni a földről és hiába hívtam őket, tettek a fejemre... Ennyire azért nem szoktak idióták lenni. Tutibiztos a szél volt a felelős!

II. A mindennapok - Esti séta

Kívánom annak, aki az új narancssárga közilágítást kitalálta, hogy próbáljon meg kutyagumit felszedni éjjel tízkor az Andrássy úton, a sövény árnyékában. Csak egyszer. Csak egy nagyon kicsi hurkát.

Persze tudom, hogy én vagyok a hibás: miért nem elemlámpával járok kutyát sétáltatni…

II. A mindennapok - Vérengzés

Ma ezt művelte velem.

Nem, nem egy vadállat, csak nagyok a körmei, és kicsit túlságosan is örült nekem, amikor hazajöttem. Tervbe van véve egy karom-nyiszálás, profi segítség igénybevételével, majd megírjuk, mi lesz a vége.

Félreértések elkerülése végett: annyira azért nem vagyok grófkisasszony, hogy pedikűröshöz járassam a kutyát. Viszont Chris körmei feketék, ami nehezító tényező: mert nem látni, hogy hol kezdődik a vérerekkel átszőtt rész, ami a kutyáknál eléggé le tud nyúlni a karmokon. És ha abba belevágsz, az vérzik (nagyon...), én meg nem bírom a vért...

II. A mindennapok – Játék, videóval

A múlt hétvégén megint nálunk vendégeskedett Bori kutya. Teljes meglepetésemre órákon keresztül nyúzták egymást  Chrisszel, először csak óvatosan, aztán teljes erőbedobással. Szerencsére a földharcot részesítették előnyben (torokra mentek!), így a berendezés megmenekült.

Amire külön felhívnám a figyelmet: Chris, az állítólag omega(!) kutya, aki játékosan ugyan, de annál egyértelműbben lenyomja a "betolakodót"...

Vigyázat, erőszakos képsorok következnek!

Itt lehet megnézni (remélem): A harc

III. Nyaralás - videóval

Mindig van egy első alkalom, most az, hogy mozgóképesedünk. A felvételek minősége olyan, amilyen, de becsszó, hogy Chris van rajtuk!

Itt rohan a kertben: Chris rohan

Itt úszik (a felvétel szöge azért olyan vicces, mert egyik kezemben volt a póráz, a másikban a gép, és közben a combig érő vízben hátráltam): Chris úszik

Itt pedig valami nagyon izgalmasat talált a parton: Chris kapar

III. Nyaralááááás!!!

Végre nyaralunk!

Megvolt Chris első nyaralása. Eseményekben nem bővelkedett különösebben, tekintve, hogy „nyaralás” címszó alatt a családi telken eltöltött két hetet sikerült abszolválni ebben az évben. (Hiába, szegény az eklézsia, az ideiglenes kutya kievett minket a vagyonból…)
Chris mindazonáltal még nem volt soha nyaraláson (tudtommal), velünk közös nyaraláson pedig még biztosan nem. Lelövöm a poént: meglepően simán ment minden!

A készülődés

Előre féltem. Mert egyrészt: eleve a hazai bázisról a nyaralóba való lejutás nem egyszerű mifelénk. A távolság ugyan „csak” 160-170 kilométer, viszont a közvetlen háztartásban nincs autó. Tavaly – amikor ugyebár még csak egy kutya lakott nálunk, méghozzá olyan, aki kötélidegekkel rendelkezik – megoldottam a dolgot tömegközlekedéssel. (Erről is tudnék egy külön sagát írni, hogyan tehetünk meg 170 kilométert 6(!) óra alatt, nehezítő tényezőként kutyával.) De két ebbel a buszozás / vonatozás gyakorlatilag, és részben elméletileg is, lehetetlen. Idén szerencsére sikerült autót keríteni. Apró színfolt a történetben, hogy az autóval nem csak a vezető járt együtt, hanem az ő saját kutyája is, így három állat és három ember ült a kocsiban.

Másik félelmem pedig természetesen az volt, hogy hogyan viseli majd az utazást és egyebeket Chris, aki köztudomásúan törékeny lelkű, és a legfurább dolgoktól tud megrettenni.

Ehhez képest: az úton minden teljesen simán ment. Chris egész kicsi biztatás után magától bepattant az autóba, egy kis mocorgás után (álljak? üljek? feküdjek?, az ülésen vagy a gazdán?) viszonylag nyugodtan utazott végig, nem nyüszögött, nem hányt. Hál'istennek, ugyanezt a többiekről is elmondhatjuk. Az út egyetlen nem túl örvendetes következménye az a háromnegyed óra volt, amit megérkezés után a szőrszálak ülésről való eltávolításával töltöttem. De tegyük hozzá őszintén: a nagyjáért Lavina volt a felelős, és nem a keszegseggű…

A nagy nehezen megtalált végső pozíció

Az első nap

A nyaralóról annyit kell tudni, hogy egy üdülőtelepen áll. Egyszerű faház egy aprócska telken, nagy előnye viszont, hogy három perc sétára van egy Duna-holtág, kiépített stranddal. Távlati terv volt, hogy majd levisszük az ebeket fürdeni. Persze nem a strandra, mert oda kutyát tilos bevinni – amit komolyan nem értek. Ez egy élővíz. Vagyis: a még virgonc halak ebben szexelnek, a szerencsétlenül járt halak tetemei ebben úszkálnak, belepisilnek az ötéves fürdővendégek (meg a még élő halak), most komolyan pont a kutya van kitiltva???!

Ki van.

A távlati tervet viszont felülírták az azonnali tennivalók. Azonnali tennivalóvá minősült át a megérkezésünk utáni fél órában a tyúkháló felszerelése a kertkapura. Mert amikor kimentem az utcára, Chris hirtelen megjelent mellettem. Holott be volt csukva a kapu.
Először nem értettem, aztán visszazavartam, és a bokor mögül lestem. Persze megint kijött. A résen át. Ami a kapulécek közt van. Egész érdekes pózokba csavarta közben a testét (sajnos erről nem készült kép).

A dolog annyira nem lepett meg, mert ezt a produkciót tavaly már Lavina is előadta, bár neki – úgy tippelem – jóval nehezebben mehetett az átpréselés. Ennek tudatában felkészülten érkeztünk, és hátul a kertben már ott várt a tyúkháló. Amikor a szomszéd néni kijött a zajra (a kapu zseniális kialakításának köszönhetően csak úgy tudtam gyors-felszerelni a hálót, hogy több helyen odaszögeztem a lécekhez), az első kérdése az volt, hogy „a kutya miatt?”. Rutinos. Megjegyzem: a kutyás házakat a telepen onnan lehet tutibiztosan felismerni, hogy – az egyébként legkülönbözőbb féle-fajta – kerítéseken ugyanaz az elegáns tyúkháló feszül :DD

Az a bizonyos kapu…

Egyébként pedig a nyaralás nagy felfedezése az, hogy Chris imád kertikutya lenni. Neki ez kell. Félénkségét teljesen elfeledve, gyakorlatilag az első perctől kezdve felcsapott farokkal koslatott a fűban, ide-oda kocogott, szimatolt, és szemlátomást teljesen relaxált állapotba került. Holott én azt hittem, hogy napokba telik majd, míg a környezetváltozáshoz hozzászokik. (Amikor átköltözött a panzióból hozzánk, a belvárosba, két nap kellett, míg megszokta a lakást, és az utcára még egy hét elteltével is csak félve merészkedett ki.) Plusz előny, hogy a kert jelenléte megszüntetett mindenféle szobatisztasági gondot. És van annyi tapintat benne, hogy az eldugott sarkokat használja nagydolog céljára :)

Utóhangként: miután rájött, hogy háló került a kapura, megpróbálta felülről venni az akadályt. Hajszálon múlott csak, hogy át nem vitte az egyharmincas kaput. És amikor rájött, hogy ez így macerás lesz, berohant a házba, megkereste az utcafrontra nyíló ablakot, felmászott az előtte álló kisasztalra, és megpróbálta – amolyan akciófilmbe illően – kivetni magát rajta. Balszerencséjére csórók vagyunk és nem cserélgetjük évente a szúnyoghálót az ablakon, ezért a majd húsz éves, jó merev műanyag hálóval találkozott, és nem a manapság kapható, sóhajtástól is szakadó fajtával. Benn is maradt a házban :) De ez megint olyan manőver, ami a saját kutyának soha eszébe nem jutott. Következtetés: Kriszóka igen intelligens eb, csak nem jóra használja az agyát.

Az étkezések

Szombaton érkeztünk, három kutyával. Gyorsan tisztáztuk az alapokat: a házba természetesen szabad ki-bejárás van, mínusz konyha (ami külön nyílik a teraszról, tehát veszélyesen könnyen megközelíthető). A konyha többek közt azért is tilos terület, mert ide raktam be a kutyák kétheti tápadagját.

A harmadik eb – Bori – gazdái is gondosan elhozták a kutya egyheti adagját. (Ők csak addig maradtak.) Mivel nem ugyanazt a márkát eszik, így nincs közösködés. A hibát ott követtük el, hogy Bori tápját nem a konyhában helyeztük el, hanem a kisszobában, ahol ők laktak. Aztán egy balsorsú szerdai napon zülleni indultunk, piña coladával és apokalipszis-hangulatú szúnyogirtással egybekötve (szürreális élmény volt, de ez nem ennek a blognak a témája), és magukra hagytuk otthon az ebeket…

Na ja. A tápos szatyor eltűnt az asztalról, négynapi táp eltűnt a szatyorból. Elméletileg mindhárom kutya hozzáférhetett, de fogadni mernék, hogy Chris volt az értelmi szerző és a legnagyobb adag betermelője.

Saját kárán tanul(?) az ember

A nyaralás második hetében már csak a két saját kutya volt velünk. Az előző heti táp-incidens után mindenkinek nyomatékosan el lett mondva, hogy amikor kijön a konyhából, rúgja be alul a konyhaajtót. (A szúnyoghálós ajtó mágnessel záródik, de kissé már meg van vetemedve, tehát vagy alul kattan be a mágnes, vagy felül. Ha felül, akkor alul rés van, és ha alul rés van, oda Chris bedugja azt a vékony, hosszú orrát, és addig feszegeti, míg az ajtó ki nem nyílik teljesen. De ahhoz, hogy alul záródjon, rúgni kell. Az élet apró próbatételei.)

Hétfő hajnalban félálomban kieresztettem a kutyákat (mert természetesen bent aludtak a házban, nehogy szegények magányosnak érezzék magukat kinn az udvaron…), aztán visszafeküdtem aludni. (A nyaralás LEGJOBB része.) De az álmomat megzavarta valami motoszkálás a konyha felől. Nagy nehezen kivergődtem az ágyból, megnéztem, hogy mi okozza a motozást, aztán üvöltöttem párat, csak hogy a szomszédok is osztozzanak az érzésben. Chris kisprintelt a konyhából, én meg be, hogy felmérjem a károkat.

A károk

A mocsok a bekötött szatyor füleit nem tudta kibontani, erre kirágta az oldalát.

De nem tanul, és nem és nem…

Két napra rá sikeresen végrehajtotta a küldetést, és kiette az összes tápot a szatyorból. A rágott lyukon át. Két kutya majdnem egyheti adagját. Aznap nem kapott vacsorát.

A nyaralás további részében a kutyák a helyi (és egyetlen) boltban kapható sajátmárkás „Complete Dogfood”-ot fogyasztották. Mondjuk nekik ízlett…

Kalandvágyó kutya

Felfedezett egy kijárási lehetőséget a bokrok közt, a hátsó szomszéd kerítésén át, ami Lavinának két év alatt se szúrt szemet. (Sok rosszat el lehet mondani Chrisről, de nem hülye.) Utolsó pillanatban kanalaztam vissza. Ennek következtében a nyaralás utolsó két napja (szerencsére csak ekkorra tört rá a szabadságvágy) azzal telt, hogy különböző emberek néha felsikoltottak: „hol van a kutya? látta valaki Christ?!” és utána elindult a szisztematikus keresés, hogy kiderítsük, területen belül van-e még az eb. Akit általában a szobában, az asztal alatt szunyókálva találtuk meg.

Valahogy így

Csak azzal tudtam csillapítani a kedélyeket, hogy mantra-szerűen ismételgettem: jövő nyáron már nem lesz nálunk, jövőre már saját gazdinál fog lakni… Erősen próbálok hinni a dologban, mert nem szeretném betyúkhálózni az egész telekhatárt.

Fürdés

Mert egy nyaraláshoz ez is hozzátartozik.

A képek nem lettek túl jók, mert fél kézzel kameráztam, másikkal a kutyát tartottam, de tekintsük őket dokumentum-értékűnek.

Ennyire érdekelte őket, hogy fotózok

Óvatos ismerkedés

A botért bármit!

Lássuk be, irtó ronda vizesen

Sajnos csak a strand melletti részen tudtunk bemenni a vízbe, így nem mertem elengedni, nehogy világgá szaladjon egy Dunába toccsanó strandlabdától.

Ez meg az

Aztán volt még relaxálás:

Ölben ülés:

Botozás minden mennyiségben (imád rágcsálni, főleg a szalonnasütéshez használt nyársak a kedvencei):

Evészet-ivászat(ra való törekvés):

És volt bakkecske-mód ugrándozás és körbe-körbe rohangálás is, de a fényképezőgép az ilyen kihívásokat sajnos nem bírja. (Hat évvel ezelőtt akciósan dobálták ki a készletet, és a vásárlás után jöttem rá, hogy valószínűleg azért, mert kizárólag csak állóképeket lehet vele fotózni, egyébként csak elmosódott pacnikat produkál).

És a nyaralás második legnagyobb meglepetése: Chris, aki pánikba esve métereket hátrál, ha egy bicikli elhúz mellettünk a séta alatt, álomszépen futott a bringa mellett! Igaz, a fején néha láttam azt a méla undort, ami akkor jelenik meg a kutyák szemében, ha valamilyen feladatot csak és kizárólag a gazda kedvéért hajtanak végre („na jóvan, megcsinálom, legyél boldog, de ugye látod, hogy valójában utálom az egészet?”). Szerintem ő valójában sprintelni szeretett volna, aztán meg megállni és pihenésként szimatolni egy kicsit, én viszont undorítóan egyenletes (és lassú) tempóban haladtam. De azért szépen kocogott mellettem.

Konklúzió

Nyaralás közben a szokásos stresszfaktorokhoz hozzáadódott a krónikus szabadságvágy (egy rendes kerítéssel orvosolható). Maradt a krónikus kaja-vadászat. Levonódott viszont a nagyváros összes rémisztő jelenségével kísért, napi 3x kötelező séta.

(Félreértés ne essék, sétáltunk itt is, de néha csak kétszer, és abszolút lazán, eltekintve a néha-néha megjelenő biciklisektől, illetve a házukat mániákusan őrző és az utcára kirontó (!) idegen ebektől. Bár: a házat ezek ketten is eléggé őrizték, sőt, Chris nagyobb vehemenciával, mint Lavina. Még a szőrt is állította a hátán!)

Mindent összevéve: Chrisnek kertes ház kell!!!

(Nekem meg egy autó…)

II. A mindennapok - Amikor még kislány voltam...

Régen nem jelentkeztünk. (Elnézést a hűséges olvasóktól.) Szeretném azt mondani, hogy azért, mert Chris már az igazi gazdáját boldogítja, de sajnos nem így van. Egyszerű lustaság. A keszegseggű még mindig nálunk lakik...

Viszont váratlanul előkerült a kollektív fotóalbum legaljából néhány babakori képe. Ha nem tudnám, hogy ő az, nehezen hinném el... Annyira nem Chris-es... Például rövid a farka, kicsik a lábai (^_^), és mindkét füle bicsaklik. Íme:

Ekkorka volt

Mini-Chris vadászaton

Mi lehet a dömperben?

Védjegye már ekkor is: a riadt tekintet 

  

A tökéletes ellenpont

Kicsi vagyok, éhes vagyok, segítsetek a kis Vuknak! 

A képekért köszönet azoknak a lelkes kutyabarátoknak, akik összerakták ezt az albumot (és akiktől aljasul és előre megfontoltan loptam :D): http://www.flickr.com/photos/allatesember/collections/. Itt lehet Chrisről még több képet nézegetni, és az egyesület többi gazdakeresője is képviselteti magát.

II. A mindennapok - Családi nap

Összefoglalva: kibírtuk. A terv az lett volna, hogy Chris majd eladja magát a látogatóknak – na ez nem annyira jött be, tekintve, hogy ha valaki feléje közeledett, ő rémült tekintettel a szemében hátrált. Kivéve, ha az illető kajával közelített: ez esetben annyit változott a koreográfia, hogy először rémült tekintettel a szemében elvette az ennivalót, és csak azután kezdett el hátrálni. Azért akadt pár kitartó rajongója néhány kislány személyében, akik "nagyon aranyosnak" nyilvánították (egyébként az is...), és addig-addig édesgették jutifalatokkal, amíg állításuk szerint "már nem fél, mert nem akar elmenni". Hát... végülis a közeledő kamion reflektorfényében kővé dermedő nyúl viselkedését is értelmezhetjük úgy, hogy nem akar elszaladni... De ezt azért nem mondtam el a kislányoknak, mert tényleg nagyon helyesek voltak, ahogy próbálták dédelgetni a kutyát.

Egyébként meg láttunk sok érdekes dolgot, dog-dancing versenyt, trükkversenyt – ezekre nem neveztünk, tekintve, hogy a pacsiadás az egyetlen, talán trükknek nevezhető dolog, amit tud. (Chris ellenkező nemű hasonmása, a szintén blog-szereplő Bé viszont nevezett, és félelmetesen jó volt! Talán számunkra is van még remény.) A szépségversenyen viszont részt vettünk, de szerintem bunda volt, mert nem mi nyertük meg.

II. A mindennapok - 52.

Holnap megpróbáljuk gazdához juttatni Christ (bizonytalan), valamint partizni megyünk (tuti), ide. Nagyjából egész nap kint leszünk, (remlélhetőleg) sok-sok ember és kutya társaságában. Kiváló edzés lesz Chrisnek. Nekem meg kezdődő gyomorfekély. Beszámolóval – ha nem mos el minket az eső, és nem leszek nagyon fáradt – holnap vagy holnapután jövünk. Maradjanak velünk!

II. A mindennapok - 50.

Ma a ligetben találkoztunk egy barátságos, közepes testű, fehér kutyával. Már messziről kiszúrtam, mert a gazdái nagyon furcsán néztek rám, amikor azt ordibáltam, hogy „Lavina, ide gyere!” Aztán kiderült, hogy azért a csodálkozás, mert őt is így hívják. És én még azt hittem, ez egy ritka kutyanév... (Bár bevallom, ismerek egy harmadik Lavinát is, de ő pár száz kilométerre lakik tőlünk, és nem járunk egy ligetbe sétálni. Talán mégsem olyan ritka a név.)

A druszák nem nagyon vegyültek egymással, viszont Chris és az idegen Lavina gyorsan egymásra talált. A legaranyosabb az volt, amikor ketten közösen hurcolásztak egy faágat, egyik az egyik végét kapta a szájába, másik a másikat, és úgy rohangáltak le-föl.

Na ez az, amit Lavinával (mármint a MI Lavinánkkal) Chris meg se próbál. Nagyon bölcsen, mert ha a szánhúzófélénk úgy érzi, hogy veszélyben forog a tulajdona (= a szájában levő akármi), halálhörgéseket hallat és elkezd nagyjából olyan erővel rángatni, mint egy gőzmozdony. Chrisnek a maga légies testalkatával és érzékeny lelkével esélye sincs.

II. A mindennapok - Házőrzés 2.

Mert ennek is megvan a maga rendje.

A rangsor

Kutyáéknál ugyanis nem mindegy, hogy ki mehet a legközelebb a kerítéshez (bejárati ajtóhoz), jól megugatni vagy esetleg üdvözölni a feltételezett behatolót. A főnök mindig elöl. Esetünkben Chris természetesen hátul. Megpróbálkozott ő az előrerohanással egyszer-kétszer, de Lavina olyan hangon üvöltötte le a fejét, hogy nagyon gyorsan felhagyott a kísérletezéssel. Most ez van. Így várjuk, hogy ki jön.

II. A mindennapok - Házőrzés

Mert házat őriz. Nem vicc. Már megugatta a postást, a közvetlen szomszédot és a távolabbi szomszédot is. Sőt, amikor még (már) nem ugat, olyankor morog. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt inkább félelmében csinálja, amit az a tény is alátámaszt, hogy ugatás közben hátrál. De ahhoz képest, amikor még megszólalni sem mert, szerintem haladás. Már csak azt remélem, hogy a folyamat nem reked meg ezen a szinten, hanem eljutunk az "olyan bátor vagyok, hogy már nem is kell ugatnom, hogy ezt bizonyítsam" állapotig. Hiába, a remény hal meg utoljára...

II. A mindennapok - 49.

A kutya ma nem kapott enni. Mármint tőlem.

Előzmények:

Épp lépek ki a munkahely kapuján, amikor csörög a telefonom. Anyukám hív, hogy hazafelé ugorjak már be a kínai gyorsétterembe, és vegyek valami ennivalót, mert Chris megette apám egész ebédjét. Óvatlan módon ugyanis a tűzhelyen hagyta. (Oké, az óvatlanság inkább ott történt, hogy nyitva maradt a konyhaajtó, de a hűtőben azért még a csodakutyánk se kereste volna az aznapi betevőt.)

Folyomány 1.: Chrisnak gyakorlatilag eltűnt a horpasza, és nagyon-nagyon megfontoltan mozog.

Folyomány 2.: Amikor feladtam rá a délutáni sétához a nyakörvet, feltűnt, hogy a feje két oldalát, a jobb fülét és a vállait valami rászáradt anyag borítja. Mivel az aznapi menü húsgombóc volt paradicsommártással és krumplival, nem volt nehéz azonosítani a titkokzatos trutyit (segített az intenzív paradicsomszag is). El se akarom képzelni azt a jelenetet, aminek következtében a kutyának a válla, a feje, de még a füle (!) is szószos lett...

Chris dagadtan

II. A mindennapok - 48.

Kiegészítés az előzőhöz: valójában próbálom lenevelni róla, hogy felugráljon az emberre. És nálunk tilos az ágyra felmennie.

De nincs kétségem afelől, hogy egy megengedőbb környezetben mindkét tevékenységet vég nélkül és örömmel gyakorolná.

II. A mindennapok - 47.

Rámszóltak, hogy mindig csak a rosszat írom meg a kutyáról.

Ez azért van, mert bár nagyon szeretem, az ömlengős-csöpögős műfajban nem vagyok otthon. És lássuk be, valahol unalmas arról írni, hogy az eb milyen kis angyal. (Pedig – be kell vallanom – sokszor az...) Bezzeg az, hogy milyen alávalóságot követett el már megint, na AZ izgi téma!

No de legyünk tárgyilagosak, és mondjuk el Chris-ről, hogy amikor éppen nincs megrémülve, olyankor egy igazi ágyba-plüss bújós hízelgőgép. Imád felkapaszkodni az emberre azokkal a hosszú, vékony, pókszerű lábacskáival – ilyenkor odadörzsöli a fejét a gyomortájékomhoz, majd jól összenyálazza a nyaktájékomat. A másik, amit imád (és még horrorisztikusabb látvány), az az, hogy hanyatt fekszik a földön, tekereg, mint egy ambiciózus giliszta, simogattatja magát, és közben kéjes morgásokat hallat. A következő képek ezt illusztrálják, megtekintésük csak erős idegzetűeknek ajánlott!

II. A mindennapok - Öt perc hírnév

Nagy dolog történt velünk mostanában. És meg kell mondjam: Chris kitűnően teljesített!

Azt nem írom, hogy felülmúlta a várakozásaimat, mert nem vártam mást, mint teljes pánikot, dühödt menekülési kényszert, és a „rettegéstől üveges szemmel kővé dermedünk” mutatvány többszörös előadását. Na ehhez képest a dolgok ellenkezően alakultak: így a várakozásaim egyáltalán nem teljesedtek be.

De a történések, szépen sorban.

A Christ pátyolgató egyesület (az Állat és Ember) mostanában több kábeltévés szereplési lehetőséghez is jutott szűkebb pátriárkájában, a XV. kerületben. Én is bekerültem a szórásba, mint interjúalany, és hát mivel tudjuk, hogy minden reklám jó reklám, azt találtuk ki, hogy beviszem a stúdióba Christ is. Hátha valaki a képernyőn keresztül beleszeret. Az elképzelés szép és jó, nagyon örültem is, míg rá nem döbbentem, hogy ehhez bizony át kell utaznunk a fél várost... Chrisszel, aki még soha nem békávézott. Sőt mi több, velem, aki krónikusan nem tud közlekedni. (Csak egy példa: tősgyökeres belvárosiként még mindig problémát – súlyos problémát – tud jelenteni egy olyan helyzet, amikor el kéne dönteni, hogy a Nyugati pályaudvartól melyik irányba van a Duna.) De a netet és a térképet tudom kezelni, így elméletben szépen kidolgoztam az útitervet, aztán fogtam a kutyát és hajrá.

A buszra persze fel kellett tenni, és többször is megpróbálta leoperálni magáról a szájkosarat, utána viszont egész szépen utazott. Részemről: az átszállásnál csak egyszer(!) fordultam rossz irányba, ezért aztán elsőre az ellenoldali megállóban kötöttünk ki. De mivel rutinos vagyok, mindig ellenőrzöm a kihelyezett meneterendet (és átok annak a fejére, aki olvashatatlanná firkálja őket, de most komolyan...), így még időben korrigáltunk.

A második buszról leszálltunk abban a megállóban, aminek az volt a neve, hogy Hubay tér (a célállomásunk). Édes kis utcában volt a megálló – csak éppen tér nem volt a közelében. Ilyen is csak velem történik... Némi céltalan körözés után telefonos segítséget kértem. A többiek, akik már a stúdióban voltak, egymással versengve igazítottak útba. Ennek aztán az lett a következménye, hogy némi gyalogos teljesítménytúra után először felszálltunk egy buszra a rossz irányba, utána átszálltunk a visszamenőre, de túlmentünk a megállón, majd megpróbáltunk végiggyalogolni egy vasúti felüljárón, aminek a felvezető lépcsője le volt zárva (ami csak akkor derült ki, mikor már odacaplattunk a lépcsősor aljához, természetesen), majd végre-valahára egy sokadik busz letett a megfelelő megállóban. Ezek után igen értelmesen és összeszedetten beszélhettem. (Feltételezem, mert azóta se mertem megnézni a felvételt.)

Chris viszont – mialatt kilométereket rángattam magam után tökidegen helyeken, buszról fel-buszról le, nem kicsit ideges lelkiállapotban – úgy jött velem, mint a kisangyal! Nem volt pánik, lefagyás, hiszti, gyakorlatilag végig láb mellett jött, szóval mintakutya szinten működött. Igaz, hogy a stúdióban aztán (ahol a tévések igazán, tényleg mindent elkövettek, hogy a vendégkutyák is jól érezzék magukat, még a kanapéra is feljöhettek mellénk) semmit nem csinált, csak lefeküdt és úgy maradt. Esküszöm, hogy el is aludt felvétel közben. De legalábbis csukott szemmel csendesen szuszogott, és közben szelíden csurgatta a nyálát a nadrágomra.

Mint mondtam, ez teljes meglepetés volt, mert Chris érzékeny lelkétől nem vártam ilyen hősiességet. De lehet, hogy csak megérezte: itt és most eljött a pillanat, amikor a gazda helyett is neki kell teljesítenie...

És ezúton is köszönet (újra) a televíziós munkatársaknak, akik nem csak a munkájukat és idejüket adták bele az adás elkészítésébe, de még Chris speciális igényeire is odafigyeltek. Kedvenc pillanatom az volt, amikor a kamera mögött álló nagydarab férfiember rászólt a mikroportokkal bajlódó szintén nagydarab férfiemberre, hogy óvatosan menjen át a hátunk mögött, nehogy megijessze a kiskutyát...

II. A mindennapok - 46.

A múltkor vacsoránál ki kellett mennem a szobából egy kis időre, de rutinosan (meg jaj-de-milyen dörzsölten, gondoltam én) vittem magammal a félig teli tányért is. (Oké, a fotelban ettem. Tudom, tudom...) A teli tejesbögrét otthagytam a kisasztalon, gondolván, hogy arra úgyse izgul rá. Na vajon mennyivel csökkent a tej mennyisége a bögrében, mire visszaértem?

II. A mindennapok - 45.

A tejet is szereti. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy elképzelje, milyen események vezettek minket erre a következtetésre.

II. A mindennapok - 44.

Kissé unalmas már mindig arról írni, hogy az állat mit és hogyan evett fel, de Chris ezúttal dupla pontos akciót hajtott végre, így talán érdemes elregélnem az esetet.

Első pont. Én voltam hülye. Tény. Nyitva felejtettem a konyhaajtót. De ki gondolta volna, hogy közvetlenül evés után (a kajájukat készítettem össze a konyhában, így maradt nyitva) a kismocsok beoson, és nyomtalanul eltünteti azt az – idézem – „hatalmas adag tojásos galuskát, amit apádnak készítettem ki”. Előtte vagy utána a kakaóporba is belekóstolt, de az nem ízlett annyira, mert csak összenyálazta, és a felét otthagyta. Kivételesen tettenértem, és természetesen nagyon-nagyon leszidtam.

Duplázás. Fél órával (de lehet, hogy csak 15 perc volt) később hallom, hogy valaki nagyon szidja az állatot. Mikor megérdeklődtem, mi van, kiderült, hogy:

1. Tesómék bevitték magukhoz a szobába az ebédet (fentemlített tojásos galuska).
2. Fél percre kimentek a szobából, és nyitva hagyták az ajtót.
3. A többit el lehet képzelni...

Chris hasa most olyan, mintha egészben lenyelt volna egy labdát, és folyton az elefánt és az óriáskígyó esete jut róla eszembe a Kisherceg-ből. És a sors igazságtalansága: röhög, viháncol, és egyáltalán nincs rosszul...

II. A mindennapok - Hó

Nem akarom elkiabálni, de.

Van ez a mánia kies székesfővárosunkban, hogy mihelyt leesik öt centi hó, lapáttal-seprűvel vonulunk az utcára, miután pedig elkapartuk a hóréteg nagyját, jóóóó vastagon leszórjuk a járdát sóval. Na jó, a belső kerületekben legalábbis így történik minden télen. (Más tészta, hogy a letolt hó a járdaszegély mellett végzi, tehát az úttesten gyalogosnak átkelni csak helikopterrel lehetséges, vagy halászcsizmában átvágni az útszéli hóakadályon, de ezt most hagyjuk.)

A sószórás az azért is jó, mert

A) mínusz 6 fok alatt úgyis teljesen hatástalan

B) tönkreteszi a növényzetet (amiből úgyis olyan sok van a belvárosban...), a cipőt/csizmát (ami – mint tudjuk – olcsó holmi...) illetve a kutya lábát. A só piszkosul tud ám marni, és rossz nézni, ahogy az állat egyszerre mind a négy mancsát szeretné a levegőbe emelni, miközben szánalmasan nyüszít, mert fáj neki.

Pár éve kijött egy rendelet, miszerint sót szórni a járdán tilos. (Talán a növényzet védelmére hivatkoztak a megalkotói.) Tavaly ezt még amolyan ajánlás-számba vették a háztulajok és gondnokok. Tudom, mert pontosan le lehetett mérni Lavinán, hogy melyik az a ház, ami előtt só van leszórva, és melyik az, ahol valami más. Az arány nagyjából 50-50 százalékos volt. Ezen a télen viszont csoda történt, esetleg a rendelet eljutott végre mindenkihez, netán elfogyott a pincében tartalékolt só – mert nem sóznak! Egyetlenegy alkalommal és helyen jártak a kutyák kozáktáncot, se előtte, se utána.

Ezúton is köszönet mindenkinek, aki a zeolitot választotta.

II. A mindennapok - 43.

Miután lenyugodtak a kedélyek, a következő tényekre derült fény:

– Az „összes kenyér” ijesztően hangzik, de valójában két-három karéjról, egy sercliről és két zsömléről van szó. (Öööö... így végiggondolva tulajdonképpen mégis ijesztő...)
– A kenyértartó melletti pulton ott figyelt a tál tele töpörtyűvel, ahhoz nem nyúlt. Vagy nem maradt rá ideje, vagy mire észrevette, jóllakott kenyérrel.
– Oké, maradjunk a realitások talaján: nem maradt rá ideje.
– A nyöszörgésen kívül semmi baja se lett.

Én nem tudom, hova teszi azt a rengeteg kaját, mert amúgy egy gebe.

Gusztustalanság ON: férge nincs, ez elég biztos, mert egy hónapja kapott féreghajtót. Gusztustalanság OFF.

A tablettát úgy ette ki a táljából vacsoránál, hogy fel se tűnt neki a kajájában az idegen elem. Mondjuk ezt a saját is így csinálja, három évi stabil étkezés után is…

II. A mindennapok - 42.

– Már megint ki hagyta nyitva a konyhaajtót?!!!

– ??

– A kutyád belógott és felzabálta az összes kenyerünket!

(Ilyenkor persze az én kutyám.)

Akkor ezért feküdt a szőnyegen mozdulatlanul, és nyöszörgött egy alacsony, de egyenletes frekvencián...

II. A mindennapok - 41.

Ha már színek (néha ilyen fontos témákon gondolkodom, miközben száznyolvanhatodszorra járjuk végig tökugyanazt az útvonalat – a kutyáknak biztosan változatos és izgalmas szagorgia, engem viszont napról-napra ugyanaz a látvány fogad) na szóval ha már színek: Chris – csak csendben mondom – izgalmas árnyalatok gyűjtőhelye. A kutya ugye eleve barna (barnás). Ehhez járul egy tarka, de alapvetően pirosas árnyalatú nyakörv, amihez egy rikító rózsaszín biléta tartozott, plusz egy narancssárga póráz. Ha ehhez még hozzávesszük az égőpiros kesztyűmet a póráz végén, kész vizuális inzultus. (Én kéket vagy zöldet adnék rá – ha lenne fölös pénzem ideiglenes kutyát öltöztetni –, de mind a póráz, mind a nyakörv egyesületi tulajdon, illetve magánszemélyi felajánlás, és ajándék lónak ne bámuljunk a szájába, ugyebár. Egyébként ÖNMAGÁBAN vagy a piros, vagy a narancssárga nem állna neki rosszul.)

II. A mindennapok - 40.

Itt a végzet erői működhetnek: ma végleg elhagytuk a rózsaszín csodát. Hogy hol és mikor...? Szimpla esti sétán voltunk, semmi pánik, semmi extra esemény... de mire visszaértünk a lakásba, a biléta(szerű) már nem volt a nyakörvén. Lehet, hogy lánykutya létére utálja a rózsaszínt?

II. A mindennapok - 39.

Délelőtti verőfényben kisétáltunk a tegnapi kaland színhelyére, és megtaláltuk a bilétaizét! Még szerencse, hogy jó ízléssel rikítórózsaszínűt választottam anno. (A rendelkezésre álló 1 azaz egy darabból.) Jó ötven forintba kerülne a pótlása, szóval mázli, hogy ráakadtunk :)

II. A mindennapok - 38.

Miért ne menjünk ligetbe sötétben?

Ma találkoztunk két kedves baráttal (és kutyájukkal) a Városligetben. Sajnos csak úgy tudtuk összehozni a közös sétát, hogy már sötét volt, mire kiértünk. (Mellékszál: Chrisnek van egy új világítós nyakörve. Rémesen hatékony, világít mint állat, és mivel a sötétben öt méterről már nem látszik a kutya, csak a piros csík, kábé úgy néz ki vele, mintha egy ufó szállna felderítőcikkcakkban a rét fölött.) Minden jól ment egész addig, míg hazafelé indulván rá nem tettem Chrisre a pórázt. A kutya megindult, és rántott egyet a pórázon – ami azon nyomban elpattant. Chris elrohan, én állok a hóba lógó zsineggel a kezemben, és nyomban elönt a hideg veríték. Szerencsére Christ gyorsan vissza tudtam halászni, és még mielőtt csúnyákat kívántam volna a pórázgyártó cég egész igazgatótanácsának, megnéztem, mi volt a gond. A bilétatartó karikába akasztottam a karabinert, a nyakörv karikája helyett…

A kaland a bilétájába került (ami valójában egy kulcsmegjelölő izé, az ésszerű takarékosság jegyében), meg pár évbe az életemből.

II. A mindennapok - 37.

Új felfedezés: imádja a narancsot. Abban a pillanatban, hogy elkezdem hámozni, már ott ül mellettem vigyázzban, és nyeli a gerezdeket, mint kacsa a nokedlit. A héját viszont – szagminta-vételezés után – undorral otthagyja. Okos kutya!

II. A mindennapok - 36.

Érik a legújabb városlakó-belháború, ezúttal a biciklisek egyik alfaja (= tapló törtetők) és a kutyások képviselője (= én) közt. De most komolyan, tényleg a járdán kell közlekedniük? És tényleg ők vannak felháborodva, amiért hátul nincs szemem??

Azt se szeretem, amikor a járókelők beszólnak nekem a kutyakaki miatt (amit nem én hagyok szét, de nyilván jobb ötlet a vékony lányt piszkálni a két közepes testű keverékkel, mint a tetovált srácot a rottival), de ilyenkor igyekszem nyugodt és udvarias lenni, mintegy píár-nagykövetként. Egyébként is, ha kedves vagyok, attól általában jobban megijednek, mint ha szitkozódnék. A biciklisekkel viszont nem jó afférba keveredni, mert amíg azzal küzdök, hogy megakadályozzam Christ a rémület-indukálta öngyilkosságban (= visszarántom, mielőtt a bringától megijedve leugrana az úttestre az autók közé), addigra a tapló példány már hetedhét határon túl van. A ki nem élt agresszió pedig káros.

FREE CHRIS (and Lavina), version 2.0.

II. A mindennapok - 35.

Ma a ligetben Christ megint egy kisebb falkányi kutya üldözte. Az egyik mellettem ácsorgó gazdi megszólal: „hát nem pont olyan, mint egy nádifarkas?” De. Pont.

Christina, az álruhás nádifarkas

Update: Azóta már többen is mondták, hogy a kutya farkasra hasonlít. Én ugyan semmilyen hasonlóságot nem látok, de ezek után alaposabban szemügyre veszem majd az állatot...

II. A mindennapok - 34.

Hazaérek. A család azzal fogad: titokzatos módon eltűnt egy darab teavaj, még a csomagolás sincs meg, biztos a kutya volt! (Már rutinosak.) Mondom az nem lehet, annyira csak nem hülye (illetve bélgép…), hogy a papírt is megeszi. De azért az ördög nem alszik alapon a következő egy-két napban szorgosan nézegetem a kakiját.  (Fúj. Rendes városi kutyatartóként mindig felszedem az ebek után, de akkor is: fúújjj.)

Másfél nap múlva kiderül, hogy a családnak volt igaza.

II. A mindennapok - Az élet kegyetlen

Voltunk Ligetben. (Ez lassan már rutinszerű, szerencsére.) A réten egész kutyacsapat verődött össze, több gazda labdát is hozott. Lavina szokás szerint nem vegyült a tudatlan tömegekkel (szerintem egyszerűen lefagy az agya, ha három kutyánál többel kell egyszerre szembesülnie), Chris viszont elemében volt. Futott és rohangált és szaladt és iszkolt... Néha a kutyák elől, néha a labda után. Majdnem mindig ő szerezte meg. Ha mégsem, csak azért nem, mert jószívű, és önként átengedte a másiknak. Mondván, ha már annyira akarod...

A végzetét mégis egy labda okozta. Amit előbb ért utol, mint a tulajdonosa. Akinek elborult az agya. Csak annyit hallottunk, hogy iszonyú hörgés-morgás, fogcsattogás, Chris a földön bukfencezik egyet, mire reagáltunk volna, már vége volt.

Írná le a történteket egy kutyákkal nem ismerős néző, de szerencsére a helyzet ennyire nem volt komoly. Nagyobb a füstje, mint a lángja – a másik kutty lenyomta Christ, közben rákent több tonna nyálat, de nem sebezte meg. Kriszókám ettől függetlenül összeomlott. Először nem mert a közelünkbe jönni (hálistennek azért nem rohant világgá sem), aztán amikor odahívtam, leült és valami egész fura vinnyogó-nyüszítő hangon sírt, panaszkodott arról, hogy hogyan bántak vele. (Nem akkor sírt, amikor a cselekmény zajlott – utána nekem!) Nagyon fura volt, még sose hallottam ilyen hangokat kiadni. Gonosz módon nem kezdtem el tutujgatni, csak megsimogattam egy kicsit az oldalát és visszaküldtem játszani.

Két perc múlva már újra rohant a labdák után. De aznap már egyszer se vette őket a szájába, hiába érte utol ő először...

II. A mindennapok - 33.

A klasszikus jelenet: kutya rohan ki a konyhából, szájában egy darab sütemény. Ááááááááá…

II. A mindennapok - 32.

Egyre gyakrabban hengeredik a hátára, és mutogatja a pocakját. Közben pedig vonaglik és furcsa, kéjes morranáshoz hasonló hangokat ad ki. Először komolyan meglepődtem. Lavina ennél sokkal tartózkodóbb, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor feküdt hanyatt a három év alatt. Ő egyszerűen csak az oldalára dől és kinyújtja a lábacskáit, ezzel jelezvén, hogy tessék vakarni a hasát. Szerintem egyszerűen kényelmetlen neki hanyatt feküdni… De Chris – úgy tűnik – élvezi. Az első sokk után már én is.

II. Karácsonyeste

December 24. este. Összegyűlik a család, ajándékbontás, vacsora. Már éppen dicsérném Christ, hogy milyen jól bírja a nyüzsgést meg a félig-meddig idegen pasik megjelenését, amikor meghallom – azzal a bizonyos hangsúllyal –, hogy „Gyere csak ki, nézd meg, mit csinált a kutyád!”. Hát igen. Chris mégse bírta olyan jól. Így hát karácsony szent éjszakáján takarítok. Valaki emlékeztessen: miért is csinálom én ezt tulajdonképpen?

A karácsonyi hangulat azért Christ is elkapta annyiban, hogy nem a szőnyeget, hanem a linóleumot tisztelte meg. Hálásan köszönöm.

II. A mindennapok - 31.

Ligeteltünk. Most először láttam, hogy valaki nem csak tartani tudja Chris tempóját, hanem le is futja. Lehet találgatni, milyen fajtájú kutya volt az illető.

Igen, talált-süllyedt. Vérbeli agár.

II. A mindennapok - 30.

Ma elmentem vásárolni. Állateledel-nagykerbe. Azt most hagyjuk, mennyit költöttem el játékra, világítós nyakörvre és jutalomfalatokra – bizonyos esetekben az elme védelmezi önmagát, és törli a sokkoló emlékeket. Viszont amíg távol voltam, valaki nyitva hagyta a konyhaajtót, és Chris…

Na igen. Lehetett volna rosszabb is. Leránthatta volna a félig főtt töltöttkáposztát a tűzről. Vagy belecsócsálhatott volna a kiolvadásra váró halszeletekbe. Szerencsére „csak” a múltkori sült kolbász gondosan eltett zsírját találta meg.

Mire hazaértem, már minden lezajlott. Megette, kiokádta, fel lett utána takarítva, le lett üvöltve a feje. Azóta anyukámat kerüli.

Egyéb következménye nem lett a dolognak, pedig tartottam tőle. Három évvel ezelőtt valami hasonlót Lavina is eljátszott, csak ő halas olajjal. Ő nem úszta meg ilyen könnyen: utána fél napig csak feküdt és nyöszörgött, egyéb következményekről nem is szólva. Chris okosabb volt: a gyorsabb és egyszerűbb utat választotta, hogy megszabaduljon a tehertől.

A szóbanforgó zsír

II. A mindennapok - 29.

Találkoztunk sétánál a házat takarító brigáddal. Nagyon rokonszenves, kutyatartó és -imádó emberek, dehát söprűkkel járnak. Lavina rohanvást elindult feléjük. Chris rohanvást elindult minél messzebb tőlük. Én középen próbáltam talpon maradni… Még szerencse, hogy nem csak söprűjük van, hanem zsömléjük is. Chris szocializációja folytatódik…

II. A mindennapok - 28.

Itt a világvége.

Ja nem, még nem, van még négy nap… De Chrisnek eljött. Hazaérkezett a másik húgom külföldről. Több mint fél évvel ezelőtt ment ki, Chris tehát még nem talákozott vele. Első reakció: elrohanás a lakás legmesszebbi végébe. Mondom Zsófinak: ne indulj meg felé, semmi hirtelen mozdulat, ne hajolj fölé – és ami a legfontosabb: adj neki kaját. Kaja elfogadva, több ízben is. (Evidens: Lavina is nasizik, mert olyan nincs, hogy az ideiglenes kap, ő meg nem… gondolja ő, és tesz is érte.)

Világvége light: az üdvözlővacsorára megérkezett két öcsém. Őket már ismeri, de azért óvatos visszavonulás. Leülünk, beszélgetünk, eszünk, kutyák nyugiban elhevernek az asztal alatt / mellett. Akkor minden rendben, gondolom optimistán.

Éjjel negyed kettő: óriási ugatás, Chris kicsapja az ajtót, beront a szobámba mint a vihar, mondom mi van?! Hát az, hogy Zsófi ki mert jönni a szobájából a sötét előszobába, ahol Chris helye van…

Én Christ nyugtatom és jutifalatot keresek, más családtagok kitántorognak félig csukott szemmel, hogy ég a ház? Kíváncsian várjuk, hogy lesz-e pisitócsa reggelre, az aknaveszélyre minden bentlakó figyelmeztetve.

II. A mindennapok - 27.

Ma megint bent járt húgomnál (a sajt és saláta póruljárt gazdája), aki rajtakapta a szobában. Soha nem hittem volna, hogy egy rövid kis mondatba ennyi kárörömet bele lehet préselni. A mondat így hangzott: „Ma nem találtál idebent semmit, mi?”

II. A mindennapok - 26.

Járt nálunk vendégkutya. Lavina természetesen egyértelművé tette, hogy itt ő a főnök a háromból, ebbe az érkező bele is nyugodott. A délutáni sziesztánál mindegyik behúzódott hozzám (miért is ne a lakás legkisebb alapterületű szobájába zsúfolódjanak össze, ugyebár), és itt-ott elhevertek szunyókálni. Egyszer csak valami halk, de folyamatos berregésre figyeltem fel. Vendégkutya fekszik a földön, mereven nézi Christ és berreg. Chris semmit nem változtat a legtunyább fetrengő testtartásán – és visszamorog! Határozottan kezdi otthon érezni magát. Vendégünk aprót moccan. Lavina egyből talpon, és indulna rendet tenni, amikor elveszem a kenyerét, és én teszek rendet. Micsoda csoportdinamika működik itten kérem…

II. A mindennapok - 25.

Kifejlesztett egy új viselkedésformát. Most már nem óriási ívben próbálja kikerülni a férfiakat, akik séta közben elmennek mellettünk, hanem – miután leírt egy kis kis ívet – utánuk fordul, és oda akar csörtetni, hogy megszagolgassa őket. Ez vajon fejlődés? (Nyolvanháromszor kértem már bocsánatot, amiért hirtelen megjelent mellettük egy tolakodó kutyaorr…)

II. A mindennapok - 24.

Hihetetlen készlete van olyan arckifejezésekből, amik világosan mutatják, milyen borzasztó szenvedések közt éli az életét.

II. A mindennapok - 23.

Kiderült, hogy nem szereti a csokoládét. Bizonyíték rá, hogy az asztalon felejtett csokin egyértelműen fognyomok látszódtak, mire hazaértem, de egyetlen kocka se hiányzott belőle. Szereti viszont a camembert sajtot és a lilahagymás salátát. Bizonyíték rá egy családtag elhaló kiáltása, ami épp most szállt keresztül a lakáson…

Chris az egészséges életre esküdött fel.

II. A mindennapok - 22.

Még mindig folyamatosak a problémák a szobatisztasággal. Az új helyre költözésnél ez normális, na de ilyen sokáig…? ilyen mennyiségben…??!!!

II. A mindennapok - Öltözködés 2.

Megkaptuk. Hál'istennek nem rózsaszín és strasszokat nyomokban se tartalmaz. Ami azt illeti, egész menő ruci. Sötétkék vízlepergetős anyagból, fényvisszaverő fehér szegéllyel és felirattal, bélelt belsővel. Valaha kapucnija is lehetett, de az úgyis csak útban lenne, meg hát mindennek van határa, szóval kapucni nélküli kiszerelésben. Nagyon csinos benne. A felirat a hátán külön csemege: hogyaszondja CIA, azaz Canine Intelligence Agency.

Az egész család ezen a CIA-n rötyög, mióta megérkezett a cucc. Én eldöntöttem, hogy a kutyának ezentúl C. ügynök lesz a fedőneve.

II. A mindennapok - Öltözködés

Újabb stafírungot fog kapni az egyesülettől, a közelgő hidegre és testalkatára (vékony és rövidszőrű) való tekintettel. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ruhácskás kutyát fogok sétáltatni… Elsüllyedek a szégyentől. Dehát Chris egészsége mindennél fontosabb, szóval: ruhácska!

II. A mindennapok - 21.

Ma felkerült a konyhaajtóra egy nyomtatott figyelmeztetés, ami arra int mindenkit, hogy CSUKJA AZ AJTÓT. Hogy miért? A kis édes vadászterületnek tekinti a helyiséget, ahova egyébként kutyának tilos betennie a lábát. Eddig mínuszban vagyunk egy tányér levessel, húsz deka reszelt sajttal, pár falat bolognai spagettivel, és nekem gyanús némi főzelék is.

Chris viszont hízott.

II. A mindennapok - 20.

Chris kezdi (még csak kezdi) leküzdeni férfifóbiáját. Az óvatos barátkozásnak ahhoz természetesen semmi köze, hogy a szóban forgó (vendég) férfiember a simizés előtt kakós csigával tömte a kutyát.

II. A mindennapok - Liget

Ma vettünk egy nagy levegőt, és kimentünk a ligetbe. Lavina már rutinosan jár ide, tudja, hogy ilyenkor havaj van, mert póráz nélkül rohangálhat. Benne meg is bízom, hogy visszajön, ha hívom, de Chris más kérdés. Szakértő tanácsára felkockázott virslit vittünk magunkkal, amiről kiderült, hogy maga a csodaszer! Chris első szóra visszajön, meg tudom állítani, ha épp elrohanna egy másik eb üdvözlésére, és egyáltalán: mintaszerűen viselkedik!

Most láttam a saját szememmel is, hogy milyen iszonyú gyors ez a kutya, és milyen könnyeden fut. Hatalmas köröket írnak le a többi kutyával. Lavina hozzájárulása az a játékhoz, hogy amikor Chris elhúz mellette, talpra szökken a kényelmes heverésből, és ugatva utánarohan (persze esélytelen, hogy egyáltalán megközelítse, nemhogy utolérje, még úgy sem, hogy taktikusan a befutott ív levágásával próbálkozik – mondjuk ha nem ugatásra fecsérelné az erejét, lehet, hogy kicsit közelebb jutna). Egy idő után aztán feladja és visszafekszik. Úgy felületesen elgondolkodtam rajta, hogy ha létezne kutya-ember fordítógép, vajon milyen válogatott szitkokat hallanánk ilyenkor…?

II. A mindennapok - 19.

Napozunk.

II. A mindennapok - 18.

Alcím: amit eddig sikerült megtudnunk Chrisről. Összefoglalás.

A kismocsok, ha szem előtt van, a legeminensebb kutya a világon, de mihelyt kiteszed a lábad, rögtön megpróbálkozik a tilos dolgokkal. Okos eb, de hajlamos arra használni az eszét, hogy hülyére vegye a gazdát. ^_^

Jelentés a gépházból,

avagy egy sajátos időparadoxon magyarázata.

Ez nem kutyás bejegyzés, de tartozom vele azoknak, akik személyesen ismerik Christ és az átmeneti családját. (Nevezetteket ugyanis teljesen összezavartam.) Tehát: a bejegyzések nem valós időben készülnek, illetve jelennek meg – van egy nagyjából három hónapos csúszás a való világhoz képest. Senki ne lepődjön meg, ha márciusban karácsonyi posztokat olvas majd.

Ami viszont nem változott a Chris-napló megírása óta sem: Christina még mindig nem gazdis, pedig nagyon nagy szüksége lenne valakire, aki csak az övé, és akinek ő a szeme fénye.

Addig továbbra is nálunk csövezik, és ellát minket új és új posztokra valóval…

II. A mindennapok - 17.

Így legyen ötösöm a lottón. Ma elcsíptem, ahogy összegömbölyödve, a világgal kibékülve alukált az új ágyában. Én is megbékültem egy kicsit a világgal (meg mostanában nem csinált rosszaságot), így lírai hangvételű kitérő következik:

Chris egy főnyeremény kutya lesz annak, akinek van türelme kivárni azt az időt, amíg megnyugszik és nyit a gazda felé. Békés és szelíd, de nagyon játékos, és mintaszerűen viselkedik (kisebb csínytevésektől eltekintve, de ez csak az egészség jele). Gyönyörűen sétál, más kutyákkal nagyon jól kijön… és még szép is, a maga elegáns-mókás módján. Csak azt a fránya félénkségét kéne legyőznie, és tökéletes álomkutya lenne.

Na jó, a líraisághoz valami köze annak is van, hogy a hátára hengeredett, és engedte, hogy simogassam a pocóját – ma először!!!

II. A mindennapok - 16.

Kapott az egyesülettől egy kutyaágyat. Mondjuk eddig se a csupasz földön aludt, de a használt díványpárna kiselejtezett ágyneműbe burkolva azért mégsem ugyanaz, mint egy igazi, boltban vett kutyaágyikó. Ugyan használtan kaptuk, de kit zavar ez? Legalább be van járatva. Egyelőre szimatolgatjuk, illetve átgyalogolunk rajta, de már látom a jövőt…

FREE CHRIS!

Mivel a történtek után tényleg teljes gőzzel és tiszta erőből igyekszem megszabadulni ettől a kutyának álcázott istencsapásától, beindítottam az évszázad projektjét: FREE CHRIS! Olyan képeket csinálok a keszegfenekűről, hogy mindenki, akiben egy icike-picike érző szív dobog, rögtön rohanjon megmenteni. Első felvonás: Chris rácsok mögött!

II. A mindennapok - 15.

Elmúlt. Ma, hajnali fél nyolckor még nem voltam annyira ébren, hogy visszaemlékezzek rá: be kéne zárni a szobám ajtaját, mielőtt elmegyek otthonról. (Alkatilag és hajlamaimnál fogva a 10-kor kelő embertípusba tartozom.) Eredmény: a nyomokból ítélve Chris járt az ágyon, a dohányzóasztalon és legalábbis megpróbálta elérni az ablakpárkányt is – de csak az előtte álló polcig jutott. A nyomok:

– odébbtolt cuccok a kisasztalon

– földre levert párna az ágy mellett

– a tolltartó bögre és szétszóródott tartalma a földön.

DE: semmi nem volt megrágva!!!! Ennyit a neurotikus tünetnek elkönyvelt fiatalkori műanyagrágcsálásról. Szerintem félévesen csak kísérletezett. Hogy később biztosan felismerje, mi az, amiért érdemes kockáztatni!

II. A mindennapok - 14.

Ma elnéztem szegény kis Christ, ahogy belapult a szekrény és az ülőgarnitúra közti résbe, miközben én meg Lavina kevéssé elegánsan, de önfeledten gyömöszöltük egymást a padlón. És elgondolkodtam. A kutya ugye sérült lelkű. Gondoskodó szeretettel, megértéssel kell felé fordulni. Biztonságot adó, elfogadó környezetet kell számára teremteni, ahol magára találhat és összeszedhet egy kis önbizalmat. Ebbe nyilván nem fér bele, hogy leüvöltöm a fejét holmi mákos tésztafélék miatt. Tuti leromboltam az eddig nagy nehezen kiérdemelt bizalmat, visszavetettem a fejlődésben. Lelkiismeretfurdalásom van.

II. A mindennapok - 13.

Az állat kísérti a sorsot. Amikor ideiglenes gazdája hazaért dögfáradtan (és éhesen) és lerakott a fentemlített íróasztalra egy mákos patkót, plusz kiment a szobából két percre, arra ért vissza, hogy mákos patkó egyik fele a földön, mákos patkó zacsija szétcincálva, mákos patkó másik fele sehol sem található, Chris pedig farokcsóválva rohan kifelé a szobából. Ekkor kitört az üvöltés. (Nem, nem érdekel, hogy a lelke romokban van a hosszú panziós lét után, és neurotikus szorongásokkal küzd. Van egy határ, és a mákos patkó hajszálra rajta fekszik.)

Utógondolatként: Ahhoz képest nem is rázta meg annyira szidás. Valószínűleg még üvöltős állapotomban is jóval kevésbé vagyok félelmetes, mint bármely járókelő az utcán (különösen a férfiak, kisgyerekek és babakocsik szeretnének Christ gyilkolni, legalábbis szerinte.) De az elveimből akkor se engedek. Van neki emilyen rágcsálós játéka, meg amolyan rágcsálós játéka, meg ott van neki Lavina füle, ne az én vacsora utáni desszertemre repüljön rá.

II. A mindennapok - 12.

Volt már olyan, hogy az ideiglenes kinyírta a gondjaira bízott kutyát?

Délelőtt a mocsok felmászott a dohányzóasztalra, onnan pedig az íróasztalomra, ahonnét lehalászta a macskakajás dobozt (ami jutifalatként hasznosul mifelénk). Mire apukám beért, még csak pár szemet tudott kihalászni belőle, és ez a szerencséje, meg az, hogy közben nem tört össze semmit. (Az asztali lámpa túlélte a zuhanást.)

II. A mindennapok - 11.

A mai nap a teljes szobatisztaság jegyében telt ugyan, viszont a jin-jang szellemében a délutáni szórakoztató műsorszám egy ártatlan párnahuzat cafatokra tépkedése volt. Elég jó vagyok puzzle-ből, így majdnem biztosra állíthatom, hogy nem elfogyasztani akarta, viszont ezek szerint vennem kell neki valami jó ellenálló játékot.

Ja, és amikor leszidtam, csóvált. Ez hülyére vesz…?

II. A mindennapok - 10.

Úgy látszik, elhatározta, hogy megkeresi a betevő tápja árát, mert tegnap talált az utcán kétezer forintot. Lehajolt valamit szaglászni, én is lehajoltam, hogy lássam, mi az, és ott hevert. Ember az utcán se közel se távol, így eltettük. Kap majd belőle valami szépet. (Csak hogy a realitások talaján maradjunk, megjegyzem: messze nem jön ki belőle az eddig kajája ára SEM, nehogy azt higgye bárki is…)

II. A mindennapok - 9.

Ma játszottak Lavinával! Óriási műhörgések közepette (ezt Lavi produkálja), de kulturáltan. Rémesen vicces, ahogy Lavina ugrál, mint egy duracellel tuningolt bolha, hogy rá tudja tenni a mancsát / fejét Chris hátára, aki ugyanezt a manővert egy lusta legyintéssel elintézi. Hát ugye a magasságbeli különbség…  

És már kaptunk tőle puszit is. (Amúgy utálom, ha összenyalnak, de ebben az esetben ez a nyitás jele, szóval örülünk.)