2014. december 12., péntek

A stílus maga a kutya

Most, hogy már a sokadik bejegyzésnél tart a blog, Chris is szót követel. Engedek a terrornak. (Annyit sikerült elérnem, hogy a bejegyzés címét én adhattam.)

Kedves blogolvasó ebtársak,

bemutatkozom. Hogy ki vagyok? Chris. A kétlábúm szerint egy „agárkeverék”. Hülye egy szó, de a kétlábúaknak kényszeresen el kell nevezniük a dolgokat, ahelyett hogy megszagolnák vagy megennék – ez is mutatja az alsóbbrendűségüket. Ha engem kérdeztek, én egy gyönyörű, kecses, gyors, hosszúcombú kutyalány vagyok.

Persze elszúrták a képet
(főleg, mert a kétlábú is rákerült),
de kecses végtagjaim azért jól látszanak

Itt meg bohócnak öltöztettek, de természetes bájamat
nem sikerült semmivé tenni

Ezenkívül barátságos és társaságkedvelő is. Nem szűkölködöm rajongókban, és összeszaglászom én bárkivel, szóval veletek is szívesen futnék egy-két kört. Persze nem érnétek utol (engem majdnem senki nem ér utol), de a végén lassítanék és hagynám, hogy elkapjatok. Mert jófej vagyok. Ha látom, hogy már nagyon szenvednek a haverok, mert nem érnek utol, vagy mert állandóan lekésik a labdájukat (de miért futnak utána olyan lassan, ha tényleg kell nekik??!), akkor megállok és hagyom, hogy megszaglásszanak. Meg az arcuk elé pottyantom a labdát, hadd örüljenek szegények, ha már futni nem tudnak. Mert én a béke és haverság híve vagyok. A balhé tiszta energia- és időpazarlás, szerintem. Inkább játsszunk, meg szaglásszunk, meg együnk helyette. Erre mondja a kétlábúm, hogy finom női lelkem van. Meg bélpoklos lopógép vagyok. Ezekkel a bókokkal felváltva halmoz el.

Így bandázom én

Igazából ő nem is a saját kétlábúm, csak kiszolgálja az igényeimet, amíg az „igazi gazdám” (az ő kifejezése) megérkezik. (Szerinte: „örökbefogad”.) Mondjuk elég rosszul csinálja. Nem visz ki például naponta háromszor a nagyzöldbe – ami alap lenne  –, hogy rendesen kifuthassam magam. Bár én még életemben nem futottam ki magam rendesen, az is igaz. Mindig tudok még egy kicsit futni.

Nagyzöld!

Helyette reggel meg este csak "sétálunk": azaz vonszolódunk a tömegben, undorítóan lassú tempóban. És pórázzal! Korlátozva vagyok a mozgásomban! Ő azzal védekezik, hogy ha nem lennék, akkor a város másik végéről szedne össze, mert egyrészt megijedek minden zajtól, másrészt ész nélkül rohanok össze-vissza, de ez persze nem igaz.
Amikor hozzáköltöztem (mert nem csak finomlelkű, de világlátott kutya is vagyok, rengeteget költöztem már életemben), persze hogy ideges lettem az új környezettől. Ilyen zsúfolt, zajos helyet én még nem láttam, és még a levegő is büdös. Hogy tudnak ezek itt élni? Jól mutatja az igénytelenségüket. És hát igen, egyszer majdnem leugrottam a kicsi, zajos és gyorsan mozgó dobozok közé, mert megijedtem egy nagy, zajos és gyorsan mozgó doboztól. Később egy ilyennek a belsejében is jártam. Nem is volt olyan rossz, bár szájkosarat tett rám ez a zállatkínzó –  ő ugyan a békákra próbálta kenni (gyenge próbálkozás, mert mi köze van a szájkosárhoz a békáknak), de még ezt is elrontotta, mert békákát mondott helyette. Tényleg nem sok esze van, de hát ez jutott, ezt kell szeretni.
Az elszaladós érve mindenesetre nem áll meg, mert most már a pisilést se hagyom abba, ha elmegy mellettem egy ilyen piros böhöm (a pirosak halkabbak, de mégis ijesztőbbek mint a kékek, mert égnek áll a szőröm a hangtól, ami kijön belőlük). Szóval igazán levehetné a hülye pórázt! Az utcán is! Nem csak a nagyzöldben!

Csak hogy valami szépet is lássatok

Na mindegy. Egyébként enni se ad rendesen. Amikor meg helyreállítom a világ rendjét, ott sikítozik, hogy hogy képzelem, hogy belopakodom a konyhába és megeszem a család vacsoráját. Eleve mi az, hogy az Ő vacsorájuk? Minden kaja azé, aki előbb odaér és megeszi, ez nyilvánvaló. Amúgy meg igazán tekintettel vagyok rá: megeszem az ehető dolgokat, az ehetetlent (ő edénynek hívja) viszont otthagyom a helyén. (Csak egyszer vertem le a földre, de akkor se tört el!) Akkor meg mit akar? Ette volna meg hamarabb! Otthagyta, szóval nem kellett neki, szóval az enyém - ez még egy kétlábúnak is érthető, nem?

Kábé ennyire bírjuk egymást

Amúgy nem olyan rossz kétlábú, szóval a kivételeket erősíti. A gond a másik kutyával van. A „sajátjával”. Lavinának hívja, ami valahol érthető, mert tényleg egy természeti csapás a csaj, de én tudom, hogy a – gondosan titkolt – középső és családi neve Dömperevics Bunkova. És ezzel mindent elmondtam róla. A múltkor kinn voltunk a nagyzöldben, jött egy idegen kétlábú (én persze megtartottam a kellő távolságot, ismeretlen kétlábúaknál sose tudni), meglátta a Bunkovát, és elkezdett röhögni. Aztán nem tudta abbahagyni. És teljesen igaza volt, a némber külseje kész komédia. (A belseje meg tragédia.) Mellékelek róla egy képet, de csak kicsiben, mert a látvány vizuális környezetszennyezés.

Idióta

Na ő például nem képes kulturáltan bulizni, és amikor fogócskázni hívom, teljesen elborul az agya. Mivel nem tud utolérni (engem senki se tud), kerget úgy húsz méteren át, közben üvölt (hogy miket mond, azt nem írom le, én úrinő vagyok), aztán feladja és visszavonul a kétlábúja mellé, ahol kaját kunyerál. Ebből is látszik, hogy agyilag is lassú: kajáért nem kuncsorgunk, hanem elvesszük! Na persze néha én is odaállok a kétlábú elé, és hagyom, hogy kiszolgáljon, de ez a Bunkova akkor se mozdul rá a kajára, amikor ott van az orra előtt, mert az a „kétlábú asztalán” van. Na és ha ott van?! Legalább nem kell hajolgatni!

Ő imádattal bámul a kétlábújára, én már régen fontosabb dolgokkal foglalkozom

Amennyire eltér a véleményünk a Bunkovával kajaügyben, legalább annyira különbözik kétlábú-ügyben is. Szerinte a kétlábúak alapvetően okésak, meg egyébként is, minek ezt túlparázni. Hát tőle ennyi telik - szerinte azt se kell túlparázni, ha egy kamion tolat be a házba a csukott ajtón keresztül, csak azt kell rögtön lecsekkolni, hogy a sofőrnél van-e uzsonnáscsomag. De egy magamfajta érzékeny lélek nem így látja a világot. A világ veszélyes! És főleg a kétlábúakkal kell nagyon vigyázni! Megbízhatatlanok. Fiatalkori emlékem, hogy az akkori kétlábúm a nyakamra kötött egy kötelet, kivitt a nagyzöldbe, odakötött az egyik ülőhely lábához, aztán elment. És nem jött vissza soha többet.

Soha nem gondolok erre. És nem vagyok szomorú vagy magányos!

Azóta tudom, hogy a kétlábúakban nem lehet megbízni. A Bunkova az odamegy mindegyikhez (sőt, minél többen vannak egy kupacban, annál jobb); úgy néz rájuk és kaját kunyerál; direkt úgy áll meg, hogy a lehető legjobban útban legyen, és átessenek rajta – és mindezt még élvezi is! Pedig őt nem csak kirakták az utcára, mint engem, hanem utána egy másik kétlábú még el is kapta a nyakánál fogva és bezárta egy kis ketrecbe, és állítólag „altatólistán” is volt, ami azt jelenti, hogy ki akarták nyírni. Mert ezek ilyenek. Mondjuk a világ össz-IQ-ja nem sokat csökkent volna a Bunkova eltűnésével, de én azért sajnáltam volna egy kicsit. Mégiscsak egy ebtárs, akármilyen is. De kis idővel a kinyírás előtt egy rendesebb kétlábú kivette a ketrecből és elhozta arról a helyről, aztán később meg ideköltözött a gazdihoz (ő így hívja ezt a két lábon járó szerencsétlenséget, aki mindig késik a vacsoránkkal).
És ami teljesen hihetetlen (mondtam én, hogy Dömpi egy szellemi fekete lyuk): még mindig megbízik a kétlábúakban! Sőt, szereti őket! Azt mondja, igaz, hogy vannak köztük rossz szándékúak, de azok elől a gazdi lába mögé kell bújni, és ő majd megoldja. A többiek viszont jófejek és adnak kaját. A vastag koponyájába nem fér bele, hogy nekünk kutyáknak óvatosnak kell lennünk a kétlábúakkal!

Ki vagy és mit akarsz tőlem? Szemmel tartalak!

Én az vagyok. Nem is megyek oda hozzájuk rögtön! Messziről szemrevételezem őket, aztán – ha nem tesznek fenyegető mozdulatokat, mondjuk nem hadonásznak és nem hajolnak fölém –  óvatosan közelebb sétálok (persze nem szemből, hanem oldalról vagy hátulról közelítek, hogy ne vegyenek észre) és szagmintát vételezek. Aztán gyorsan visszatérek a biztonságos távolságba. Ha kaja van náluk, akkor az eljárás annyiban módosul, hogy odamész, elveszed, és utána húzol vissza jó messzire. Ezt többször el kell játszani, hogy biztosra mehess. Ha a kétlábú nem mutatja agresszió jeleit, és nincs rossz szaga, akkor lassan közelebb lehet menni hozzá, és még az is kiderülhet, hogy jó fej.

Mert van azért pár kétlábú, aki megbízhatónak bizonyult: velük hajlandó vagyok foglalkozni. Hagyom, hogy simogassanak, kényeztessenek, még a hasamat is megvakarhatják. Megadom nekik azt a lehetőséget, hogy kapaszkodóul szolgáljanak, amikor felugrálok rájuk, hogy megszimatoljam az arcukat. Dobálhatják nekem a labdát, és játszhatnak velem kötélhuzogatósat. Meg ilyenek. De megválogatom, kinek járnak az ilyen kiváltságok.

Felhívás pocaksimire

Na szóval ha gondoljátok, összefuthatunk valamikor, valamelyik nagyzöldben. Futhatnánk egy közöset. Hagynám, hogy utolérjetek. Bunkovát nem vinném. Ja, és megcsodálhatnátok a combomat!

Christina (még a nevem is előkelő!)

2014. december 2., kedd

II. A mindennapok - Nyaralás újra

Ilyen időben (ónos eső, jégcsapok, fujj), pont jó a nyárra emlékezni, azaz: a két hét szabadságra a családi nyaralóban.
Helyszín: már ismert (tavaly is itt voltunk). Transzport: ismert (ugyanazt a szerencsétlen autós rokont rohantuk le, akit múlt évben, és ő nem mert nemet mondani). Az események: ezek jórész képriport formájában örökítődtek meg.

***
A lazulást alapvetően mindenki nagyon élvezte, és megúsztuk a nyaralást katasztrófák nélkül (Chris csak egyszer lógott át a szomszéd telekre a kerítésen át). Még három olyan nap is akadt, amikor a nap is kisütött! (Igen, ez egy ilyen nyár volt, ha valaki még emlékszik…)

Néhány pillanat, amikor az ebek kerültek központba:

Így autózott Chris. (Kicsit tömve volt a kocsi – 5 ember, 3 kutya… –, ezért kénytelen volt egy családtag ölébe ülni.) Az elmosódó szürke folt a kép bal oldalán természetesen Lavina, a saját eb.


Vízparti pózolások.


Felhívnám rá a figyelmet: a fülszerkezet tisztán látható!


Sétatér. Mármint nekünk. Bicikliút. Mármint hivatalosan. Mindenki döntse el maga, melyik felel meg jobban a valóságnak.


Jövünk már!


Itt valami csábítóan büdi dolog rejtőzik…

Chris, a tengerész vízre száll!



Ritmikus sprtgimnasztika flexipórázzal előadva.


A nap fénypontja: az étkezés. Az kicsit sem zavarja, hogy ez itt NEM a kutya vacsorája, hanem az embereké. Bevált taktikát alkalmaz: a fejet a kanalat birtokló ember combjára fekteti, a pillantást áhítatosan és kitartóan az arcára függeszti. (Az arra hajlamos gazdafélékben kellő lelkiismeretfurdalást és sajnálatot lehet ezzel ébreszteni, és így alattomban némi plusz tápanyaghoz jutni.)


Egy átlagos nap estéje – avagy a városi kutyák, akik nem bírják a kiképzést. Még mielőtt: nem a raktárba száműztük őket, csak kissé zsúfolt volt a ház. Én is a létra mellett aludtam :)



Tényleg meglepően eseménytelenül zajlott a nyaralás, nem volt hiszti, lelépés, és most kajalopás sem. Persze ehhez hozzátartozik, hogy Chrisnek idén már nem volt idegen se a hely, se a jelenlevők. Bár, az azért aranyos volt, hogy akikkel este megbarátkozott, azokat nem ismerte meg reggel, amikor az udvaron felvert sátorból kászálódtak ki – na akkor azért volt egy kis hiszti, zengett tőle a környék :)

Ja, és igen, odakint flexire tettem, mert hogy számolok el az egyesületnek, ha elhagyom az egyik kutyájukat valahol Tolna megye sötét mélyén??? Ez rontja a fotók esztétikumát, dehát a biztonság mindenek felett…
Az udvaron persze szabadon kószálhatott. Egyébként meg nem attól tartok, hogy ha szabadon engedem, akkor nem jön vissza (biztos vagyok benne, hogy – most már – visszatérne hozzám), hanem attól, de attól nagyon, hogy még mielőtt beérkezne, meddig-hova fut el, és kibe-mibe fut bele.

Még élünk - 2. felvonás

Lásd a címet. Még megvagyunk, és sajnos még Chris is megvan – abban az értelemben sajnos, hogy még mindig nem jött el számára az igazi gazda.

Átok ül ezen a kutyán? Fiatal, egészséges, kedves, játékos állat; nem nagytestű, nem hosszú szőrű; a lakást kulturáltan használja, szépen közlekedik pórázon, akár Budapest belvárosában is; emberrel-kutyával nem agresszív (sőt, a kutyatársaságot kimondottan imádja) – miért nem veszi magához senki?
Aláírom, elsőre nehezen oldódik, amikor idegenekkel találkozik (és vannak kajalopkodási akciói), de ezen felül aztán tényleg nem lehet semmit felhozni ellene. És mégis: már több mint két éve lakik nálunk, és nemhogy komolyan vehető, de szinte semmilyen érdeklődés nem volt iránta.
Tudom, hogy sok a gazdátlan kutya és kevés az örökbefogadó, de akkor se értem. Passz.

Életének további eseményeit mindenesetre igyekszem majd dokumentálni :)))

2014. március 26., szerda

II. A mindennapok - Még mindig folytatás, orvosmeteorológiával

Ámde lehet, hogy csak érvényesült nála is a hideg(meleg)front, mert a nap folyamán:
  • végleg szétszedte a kötéljátékát 
  • mániákusan rágcsálta a tömörgumi labdáját 
  • tovább bontotta a farmerból készült huzogatóst 
  • húsz perc alatt betolta a műcsontot (végső kétségbeesésemben kapott tőlem egyet...) 
  • és elkezdte rágni a szőnyeg szélét, amiért majdnem kapott mégegyet, csak másfajtát

Mindezt a hajnali fakanál után.

2014. március 19., szerda

II. A mindennapok - Folytatás, kitekintéssel

Tehát az előző bejegyzéshez kapcsolódva:

Most már ott tartunk, hogy ha ez az édi-bédi cukifalat ebecske nem épp a vasárnapi ebédünket fogyasztja el, akkor csak rezignáltan megvonja a vállát mindenki, és megfogadja, hogy legközelebb jobban odafigyel a konyhaajtóra. (A múltkor is volt egy apróbb incidens a rántott levessel, de az ilyeneket már meg se említem…) A kutya kitartó munkával elérte, hogy magunkban keressük a hibát és ne benne.

Amit viszont nem értek (meg a család se): az utolsó grammig kinyalogatta a zsírt a serpenyőből. Ámde nem rántotta le a gázról! Pedig ráadásul a hátsó égőn volt (mármint a gáz ugye nem égett, hanem a hátsó gázrózsán, na szóval érti mindenki), és nálunk jó régi, nagydarab gáztűzhely van. Hogy hogyan tudott oda így felkapaszkodni…

2014. március 17., hétfő

II. A mindennapok - Október

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tűzhelyen felejtett szalonnasütő serpenyő és benne egy fakanál… Javítás: éjjel még volt, reggel már csak ez volt… 

A néhai fakanál

De a mocsok azt csak megoldotta valahogy, hogy a serpenyőt nem rántotta le a gázról! Ha nincs az ágya mellett a kanálmaradvány, fel se tűnik, hogy magáévá tette a szalonnazsírt.

2014. március 16., vasárnap

II. A mindennapok - Szeptember – és kivételesen komolykodás

Nemrég találkoztunk a ligetben egy idősebb hölggyel. Chris épp elrohant játszani, én meg üvöltöttem teli torokból, hogy „Chriiis... Chriiiiis, gyere vissza azonnal!!!”, amikor leszólított minket. Kiderült, hogy évekkel ezelőtt ő volt az, aki megtalálta az elhagyott kölyök-Christ egy pad alatt... A kedves gazda (vagy legyünk jóhiszeműek: ki tudja, kicsoda), ugyanis oda kötötte ki egy pórázon. Első körben ez a hölgy kezdett el megoldást keresni a kutyának, aminek a vége aztán több áttételen keresztül az lett, hogy Chris az Állat és Ember gondozásában landolt (és azóta is ott van).
Többször belefutottam már, hogy milyen kicsi ez az ország, de mindig megdöbbenek rajta. ^_^

***

A történet így nézve (és én szeretném így nézni…) nagyon aranyos, és kicsit vicces is, mert tényleg, ki gondolná, hogy ilyen találkozások megtörténnek... De. Azért van ennek a sztorinak egy sötétebb és komolyabb tanulsága is.

Aki kikötötte a padhoz ezt a szerencsétlen kis kölyökkutyát – és most feltételezem, hogy a gazdája volt az, és nem egy ártatlan kívülálló, aki csak azt akarta megakadályozni, hogy egy kóbor eb öngyilkosságot kövessen el a forgalmas Dózsa György úton –, nyilván úgy gondolta, hogy ezzel ad neki egy esélyt: arrafele sok a kutyás, valaki majd csak megsajnálja és csinál vele valamit. Most hagyjuk azt, hogy mennyire sunyi, gyáva és mindenekfelett önző megoldás ez: másra tolja a felelősséget és az anyagi meg egyéb terheket, ahelyett, hogy magánál tartaná a kiskölyköt – ha már nála született, vagy netán ő vette / kapta. Vagy elkezdene neki másik gazdát keresni, ha már ő maga nem akarja megtartani. Ha nem a gazda kötötte ki a padhoz, hanem ő csak szélnek eresztette a város közepén, akkor még megvetendőbb a viselkedése, mert még veszélybe is sodorta a kicsit.

De koncentráljunk inkább arra, hogy Chrisnek milyen hihetetlen szerencséje volt, mert
1) akadt valaki, aki nem ment el mellette, hanem elkezdett intézkedni az érdekében
2) az illető rátalált egy második emberre, akinek voltak kapcsolatai kutyamentéssel foglalkozó szervezetekhez (egyáltalán: tudta, hogy léteznek ilyenek)
3) a szervezet, akit ő megtalált, éppen rendelkezett szabad kapacitásal egy kutya fogadására. Ami egyáltalán nem magától értetődő dolog, mert a kizárólag adományokból élő és a „sok az eszkimó (= gazdátlan eb), kevés a fóka (= örökbefogadó gazda)” szindrómával napi szinten küszködő egyesületek sajnos sokszor nem tudnak már még egy kutyát beszorítani a kereteik közé...

Tehát a kuttynak valóban óriási szerencséje volt, aminek mindannyian nagyon örülünk, mindazonáltal ennek mégsem így kellett volna történnie. Az akkor a pár hónapos (hetes?) babakutyának eleve nem lett volna szabad annál a padnál landolni. Hanem a gazdájának – mert kellett hogy legyen gazdája, ha nem neki, akkor az anyjának – kellett volna gondoskodnia erről a kiskutyáról: beadatni neki a szükséges védőoltásokat, megtanítani az alapvető viselkedési szabályokra, kibírni vele a kölyökkori rosszalkodás időszakát, etetni, foglalkozni vele, és ha nem tudja magánál tartani, akkor új gazdát keresni neki. És ha nem talál, akkor bizony vállalni a következményeket: vagyis jó gazdának lennie, gondoskodni róla a kutya élete végéig, ha már hagyta megszületni.

Ehelyett mások nyakába varrta. Jólelkű, állatszerető emberek az adományaikat, pénzüket és/vagy idejüket, munkájukat, energiájukat áldozzák Chrisre és sorstársaira, mert nem ezek szegény állatok tehetnek arról, hogy a „gazdájuk” egy mások nyakán élősdödő parazita.

De miért elfogadott ez a viselkedés? Miért természetes, hogy „ha nem tudom elpasszolni a kiskutyákat, majd beadom a menhelyre”? Miért bocsánatos bűn még mindig, kirakni a kutyát az utcára, ha teherré válik?

Nem kötelező szeretni a kutyákat. Ahogy nem kötelező kutyát tartani sem. De ha egyszer valaki magához vett egyet, akkor vállalja a következményeket. Ne a civil társadalom vállára tegye az állat tartásának terhét, és ne az állami intézményekkel intéztesse a saját piszkos munkáját (a gyepmesteri telepeken a „fölösleges” kutyák százait, talán ezreit ölik meg minden héten), miközben ő maga megnyugodva, hófehér lelkiismerettel továbblejt.

***

Ez most egy ilyen kiakadós bejegyzés lett… A következőben megint könnyedebb hangvétel lesz, ígérem.